Interjú Dr. Hahner Péterrel

Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Történettudományi Intézet Új- és Modernkori Tanszékének, valamint a Szentágothai János Protestáns Szakkollégium Katus László Történész Kutatói Klubjának nevében kérdeztük az épp nyugdíjba vonuló Dr. Hahner Péter habilitált doktort és egyetemi docenst. A Tanár Úr majd egy emberöltőnyi ideje tanít a pécsi egyetemen és szaktudásával talán csak a népszerűsége vetekedhet. A történésszel Halász Márk és Pintér Tamás történészhallgatók beszélgetnek.

Hogyan került a történészi pályára?

A Szombathelyi Tanárképző Főiskola könyvtár-magyar szakpárosítását végeztem el (1973—77), majd az ELTE levelező tagozatán a magyar kiegészítő szakot. Ekkor már az irodalomnál jobban érdekelt a történelem, ezért jelentkeztem az ELTE levelező tagozatán történelem szakra, amelyet 1985-ben fejeztem be. Ekkor jelent meg az első könyvem, A Bastille bevétele.

Mivel foglalkozik, mi a szakterülete?

Az igazi szakterületem az európai újkor második szakasza (1648—1815), ezen belül a nagy francia forradalom története, de publikáltam az Egyesült Államok elnökeiről és a Vadnyugatról is. Nem osztom azt a nézetet, hogy a történésznek egyetlen szűk területre kell koncentrálnia, és egy pillantást sem szabad vetnie más korszakokra.

Mikor döntötte el, hogy mivel foglalkozik, és miért tartja vonzónak a francia és az amerikai történelmet?

A Kádár-korszakban nevelkedve arra tanítottak, hogy a forradalmak a történelem legdicsőségesebb korszakai. Ezzel alapozták meg a francia forradalom iránti érdeklődésemet. Középiskolás koromban vettem meg egy antikváriumban Romain Rolland francia író Robespierre című drámáját, ami akkoriban lenyűgöző hatást gyakorolt rám. Ezután – ahogy ez lenni szokott – egyre többet olvastam arról a témáról, ami érdekelt, és ezért egyre jobban érdekelt a téma… Az amerikai történelem forrásainak gazdagságát és szakirodalmának bőségét később fedeztem fel amerikai rokonaim meglátogatása során. Különben úgy gondolom, hogy nem egy-egy történelmi korszakot tartunk vonzónak (hiszen némelyik elég visszataszító), hanem a velük való foglalatoskodást.

Hogy került Pécsre? 

1983-ban indult meg az egyetemi képzés, s két év múlva szükség lett olyan oktatóra, aki az újkori világtörténelmet tanítaná. Ormos Mária, aki akkoriban rektor volt, ismerte első, A Bastille bevétele című könyvemet, melynek ő volt a lektora. Ezért 1985 januárjában a Történettudományi Intézet folyosóján váratlanul feltette nekem azt a kérdést, lenne-e kedvem Pécsre menni, tanítani. Egy nap gondolkodási időt kértem, hogy feleségemmel megbeszélhessem a dolgot. Ő azonnal azt tanácsolta, fogadjam el az ajánlatot.

A rendszerváltás után milyen változást látott a kutatói életben?

1985 előtt az Akadémiai Kiadó Lexikonszerkesztőségében dolgoztam, és ekkor még bizonyos témakörökről kizárólag a Párttörténeti Intézet munkatársai írhattak szócikkeket lexikonok számára. Mire az egyetemre kerültem, már oldódni kezdtek a tabuk és a tilalmak. Ekkoriban az újkori világtörténelemről már bármit meg lehetett írni. De még hosszú ideig sokan úgy értelmezték a francia forradalomról tett megállapításaimat, hogy tulajdonképpen burkoltan az 1917-es orosz vagy az 1956-os magyar forradalomról írok, s e szempontból dicsérték vagy bírálták. 1980-ban még elkobozták tőlem a határon azokat a könyveket, amelyeket Londonban szereztem be, de a rendszerváltás után már itthonról is bármit megrendelhettem, és a tanulmányi utazások is sokkal könnyebbé váltak. A rendszerváltás minden kutató számára szabadságot biztosított, s kitágította a publikálási lehetőségeket is.

A legsikeresebb könyvei (eddig) a 100 történelmi tévhit, avagy amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod – széria. Mi motiválta ezen könyvek megírásában?

Éveken át újra meg újra ugyanazokat a minden történelmi alapot nélkülöző megállapításokat és történelmi legendákat hallottam szűkebb és tágabb környezetemben, diákjaimtól, rokonaimtól, ismerőseimtől. Például azt, hogy Mária Terézia mennyire szerette a magyar testőröket! A trianoni békének pedig az volt az oka, hogy Clemenceau a menye miatt haragudott a magyarokra – vagy éppen szűzlányokat kapott a román kormánytól… A marxizmus-leninizmus több évtizedes hegemóniájának köszönhetően pedig tankönyveink még tele voltak a feudalizmusról, kapitalizmusról, polgári forradalmakról és más eseményekről tett, hagyományos, de elavult megállapításokkal. Egyes legendákat pedig a média munkatársai élesztettek fel újra meg újra, Nostradamusról, a Vasálarcosról vagy a Kennedy-gyilkosságról. Nem áltattam magam azzal, hogyha egy kötetben összegyűjtöm és megpróbálom megcáfolni ezeket, akkor egy csapásra eltűnnek – de talán néhány olvasómban sikerült kétséget ébresztenem irántuk. Az olvasóközönség igen jól fogadta ezt a könyvemet, ami nagy örömet okozott számomra. A siker hatására a kiadó rábeszélt még két hasonló tévhit-gyűjtemény elkészítésére.

Ön egy korábbi interjújában azt nyilatkozta, hogy a diákokat a „forradalmak nem túlzottan érdeklik”. Mit gondol, az új könyvével, valamint az óráival, sikerült megkedveltetni velük?

Csak azért nyilatkoztam ilyesmit, mert ha a francia forradalomról hirdettem meg egy kurzust, jóval kevesebben vettek részt rajta, mint más témák kurzusain. Természetesen nem a forradalmakat szeretném megkedveltetni, hanem mindössze érdeklődést szeretnék kelteni a forradalmakkal kapcsolatos történelmi problémák iránt. Ezek meglehetősen elvont, bonyolult kérdések – megértem, ha a diákok jobban szeretik az egyszerűbb, narratív jellegű tananyagokat.

Milyen hallgatói visszajelzéseket kap?

Mindig jó viszonyban voltam hallgatóimmal, és szívesen találkozok velük az egyetem elvégzése után is. Sokan tanítanak közülük, s talán így némi hatást gyakoroltam oktatói tevékenységükre. Persze olyan is akadt köztük, aki közölte velem, hogy engem kedvelt, de a francia forradalmat utálta…

A forradalmak általában párosulnak egy, a korra jellemző ideológiával. Mit gondol, Ön szerint melyik forradalomban forgatták ki a legjobban, az azt kiváltó eszméket?

A forradalmak eredete bonyolult probléma, minden forradalom esetében más és más okokat jelölhetünk meg, amelyek kölcsönösen felerősítik egymás hatását. A különböző ideológiák csak egy-egy elemei, összetevői az okok hálózatának. De annyit megállapíthatunk, hogy a politikai eszmék rendkívül rugalmas, alakítható jelenségek, amelyekből a forradalmak résztvevői a legkülönfélébb ideológiákat alakíthatják ki, saját érdekeiknek megfelelően. Kiforgatják vagy meghamisítják? Inkább kihasználják a benne rejlő lehetőségeket. Nem állíthatjuk, hogy Rousseau-t vagy Marxot közvetlen felelősség terheli a francia forradalmi terror vagy a szovjet munkatáborok miatt. De azért az sem véletlen, hogy a terror irányítói az ő és nem más filozófusok eszméire hivatkoztak saját ideológiájuk megalkotása során.  

Az óráin sokszor hoz filmes példákat. Mit tart a legfontosabbnak a történelmi filmekkel kapcsolatban? 

Egyes filmeket kiválóan fel lehet használni a történelem oktatásához. Vagy azért, mert viszonylag hűen idéz fel egy történelmi korszakot – vagy pedig azért, mert ferdítéseivel, csúsztatásaival arról a korszakról árul el valamit, amelyben készítették. A filmek sokkal nagyobb szerepet kaphatnának az általános vagy középiskolai történelem oktatásában is. Kevés diák lesz történész – a többségnek egyszerűen fel kellene kelteni az érdeklődését a történelem iránt, s erre a filmek alkalmasak. Melyik más tantárgyat lehet csaták, szerelmi konfliktusok, tömegjelenetek segítségével tanítani? Kizárólag a történelmet. 

Az óráin a filmek mellett sokszor utal klasszikus, vagy a hallgatóság által kevésbe ismert regényekre is. Melyik a kedvenc regénye? Ön szerint melyik az a regény, ami élvezhetően, mégis történelem-hűen mutatja be a korszakot? 

Nagyon sok kedvenc regényem van, nem tudok egyet megjelölni. Pár hónapja újra elolvastam a Háború és békét, s harmadszor is nagyon élveztem. A magyar regényírók közül Laczkó Géza nyűgözött le: Rákóczi című regényében elképesztő tudásanyagról tesz tanúbizonyságot. De rendkívül megragadott Spiró György Fogság című, ókori tárgyú regénye is. Szergej Dovlatov Kompromisszum című novellagyűjteményénél semmi sem idézi fel emlékezetesebben a Brezsnyev-korszak világát. De ne feledjük, hogy az irodalom és a történetírás szabályai különbözőek – lehet egy regény történelmileg pontos, mégis silány alkotás, ahogy játszódhat remekmű a fantázia világában is. 

Ön 33 éve tanít a Pécsi Tudományegyetemen és nyilvánvalóan most egy pihentetőbb időszak elé néz, de reméljük ez után sem hagy fel az írással. Miket tervez még? Milyen új ötletei vannak a következő könyveihez? 

Szívesen írnék I. és III. Napóleonról, valamint a forradalmak során kivégzett uralkodókról, a XVI. század első felének koráról, valamint XIV. Lajosról.  És természetesen a francia forradalomról. 

Ha egy tanácsot adhatna a diákjainak, illetve a történelemmel foglalkozó embereknek, mi lenne az?

Legyenek türelmesek. A történelem olyan, mint a foci, mindenki ért hozzá, és el is mondja a véleményét…

Hogyan értékelné a pécsi karrierjét? Esetleg fel tudna sorolni korszakokat a pécsi munkássága alatt?

Jól éreztem magam Pécsen, megtisztelő volt olyan kollégákkal dolgozni, mint Barta Gábor, Tóth István, Katus László, Polányi Imre, Vargyas Péter és Harsányi Iván, akik már nincsenek köztünk. Nagyon sok egykori diákommal is kapcsolatot tartok, akik hazánk és Európa különböző részein élnek és tanítanak, dolgoznak. Jó néhányan a barátságukkal is megtisztelnek, s ez bizony jól esik. Pécsi éveim hozzásegítettek a számomra legfontosabb két tevékenység, a tanítás és az írás gyakorlásához. E két téren arattam némi sikert. Az egyetemi és tudományos közéletben, ösztöndíjak és pályázatok megszerzésében, a szakmai és társadalmi szervezetek tevékenységében, konferenciák szervezésében már nem voltam különösebben sikeres. Elismerem, hogy ezek is fontos tevékenységek. De én afféle „maverick” voltam, a nyájtól elszakadt, kívülálló, magányosan vadászgató bozótharcos. Egy cikk vagy könyv megírása mindig fontosabb volt számomra egy bizottság ülésén való részvételnél.

Köszönjük szépen a ránk szánt idejét, jó egészséget, kellemes pihenést, és könyvkiadásban gazdag nyugdíjas éveket kívánunk a pécsi egyetem és a hallgatók nevében. Reméljük még találkozunk!