Ferling József

Ferling József orosz-testnevelés szakon végzett a PTE-n. Azóta rövid ideig általános iskolai tanárként, és újságíróként is tevékenykedett több helyen, ma már a pr a szakterülete. Karunkhoz azonban még mindig több szállal kötődik, egy életre szóló szerelem, valamint a Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék által. A vele készült beszélgetésből kiderül, hogyan vásárolnak az oroszok, hol randevúzott egykor a feleségével, és az is, hogy véleménye szerint mit kapnak a közgazdászok, és mit a bölcsészek az élettől.

"Sokan kérnek tanácsot tőlem a továbbtanulással kapcsolatban. Nekem az az elméletem, hogy majdnem mindegy, hogy mit tanul az ember."
 

Mi a lényeg?
"Az a lényeg, hogy eltöltsön négy-öt-hat évet egy olyan közegben, ahol érték a tudás, ahol vannak olyan emberek, akik ezt fontosnak tartják, tanárok, diáktársak, közeg, erre legyünk nyitottak. Ha ott eltöltünk akárhány évet, és ha ezeket hasznosan töltjük el, majdnem mindegy, hogy milyen diplománk van. Azt nem mondom előre, mert azt nem érzi az ember húsz évesen, hogy igazából a későbbi kapcsolatai is ott köttetnek. (…) három év múlva, öt év múlva egyszer csak szembe mennek egymással egy konferencián. Szembetalálkoznak a Facebook-on, ugyanabban a lapban publikálnak majd. Találkozni fognak, és ott lesznek a közös gyökerek. Ez a lényeg."

Régen találkoztunk, hogy van? Az egyeztetéseink alapján úgy tűnik, nem unatkozik most sem…
Jól vagyok, köszönöm! Egyre inkább távolodok a napi kommunikációtól, és egyre inkább a gazdaság, a cégépítés, a szervezetfejlesztés kerül a központba! Most már ezt könnyebben viselem, mint amikor távolodtam a részfeladatoktól. Nehezen viseltem, hogy nem én írok szöveget, vagy nem én vagyok ott a sajtótájékoztatón, vagy nem én lektorálok egy könyvet – ezeket nehezen viseltem, de már nem hiányzik. Most azért még a tanácsadás is része a munkámnak, de ebből is egyre kevesebb van már.

Még mindig azzal a „kemény maggal” dolgozik most is, akiket megismertem a gyakorlatom idején?
Igen, gyakorlatilag teljesen ugyanaz a csapat van, mint amikor itt volt. Újak vannak, gyakornokok, de ugyanaz a csapat. Pestre kerültek hozzánk még új kollégák.

Mert most már Pesten is van irodájuk…
Pesten is van irodánk, négy állandó fővel. Ott most csináltunk egy harmadik céget, ugye van a PR-ügynökség, van a Webline, és csináltunk egy Corporation nevű vállalatot, ami tulajdonviszonyában nem ugyanaz az anyavállalat, de funkciójában viszont az tölti majd be a holdingot, tehát a szolgáltatásokat, adminisztrációt, pénzügyet, értékesítést, logisztikát nyújtja a többinek.

Tehát akkor van feladat bőven.
Van, van, érdekes dolog ez a gazdasági válság, biztos a Közgazdaságtan ezt már leírta, csak én még nem olvastam: a válság a nagyokat sújtja, akiknek nagy piaca van. A kicsiket meg – és e tekintetben mi kicsik vagyunk, nincs akkora piaci részesedésünk -, mi is éreztük a válságot, a meglévő ügyfeleink kevesebbet költöttek, de mi nem vesztettünk piacot, nekünk bővült a piacunk a válság hatására. Több ügyfélből kell ugyanazt összehozni, de mi alapvetően növekedtünk.

Gratulálok ehhez, de ennyire azért ne szaladjunk előre! Ön több szállal is kötődik a BTK-hoz, annak idején orosz és testnevelés szakos volt, a Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszéken tart órát, gyakornoki programot is hirdetett… Hogyan került Pécsre, és honnan jött ez a különös szakválasztás?
Hogy a szakválasztást még megalapozzam egy különösséggel, én gépészeti szakközépiskolában végeztem.

Hol?
Sopronban. Onnan kerültem orosz-testnevelés szakra. Aztán elvégeztem ezeket a szakokat úgy, hogy már a főiskolás évek alatt intenzíven újságot írtam. Akkor az Universitas volt az egyetemi lap.

De hogyan került Pécsre Sopronból?
Sopronnak ez volt a beiskolázási iránya, ez egyfajta meghatározottság volt. Szombathelyre és Pestre lehetett volna menni még, de nem mindenhol voltak ugyanolyan szakok. Ha hinnék a véletlenben, akkor azt mondanám, hogy ez véletlen volt, de nem, ez így volt megírva. Hét és fél órás vonatúttal kerültem Pécsre, mert így közlekedtek akkor a vonatok. Akkor idecsöppentem, teljesen ismeretlenül. Akkor jártam életemben másodszor Pécsen, egy osztálykiránduláson jártam itt korábban.

Miért orosz-testnevelés szakra jelentkezett?
A testnevelés volt az alap, ami miatt jöttem, és mivel a gépészeti szakközépben nem tanultam se biológiát, se földrajzot, se németet, ami mellé választhattam volna a testnevelést, így az oroszt választottam, mivel azt még általános iskolában tanultam. Azt gondolom, azért, mert fiú voltam, felvettek orosz szakra is. Ketten voltunk fiúk, a tizenkilenc lány mellett a csoportban… Kellettek fiúk is a tanári pályára.

A többi város közül miért pont Pécsre esett a választása?
Nem tudom, a többi nem volt valódi alternatíva.

Korábbi előfeltevéseihez képest végül mit kapott a BTK-n, orosz szakon?
Nagyon sokat. Külföldi részképzésen, - hogy ezzel kezdjem, mert ez volt a legfontosabb impulzus másodévben-, erről már úgy jöttem haza, hogy jó oroszos lettem.

Hol volt ez a képzés?
Ogyesszában volt. (Ukrajnában – B.R.) Az édesapám belém verte, hogy a nyelvet mindig úgy kell tanulni, hogy beszélni kell. Én vergődtem korábban az orosszal, első évben „kegyelem-kettesekkel” mentem át a vizsgákon…

Fiú létére?
Fiú létemre! Ott az már nem segített. (mosolyog) Valahogy átmentem… Azt képzeltem, hogy minden nap kell tanulni, és küzdöttem is nagyon, de botrányosan gyenge oroszos voltam. De ugye beszélni kell, beszélni kell, kimentünk Ogyesszába, és én már a vasútállomáson szótárral elkezdtem beszélni. Rendkívül, azt kell, mondjam, tudatos voltam. Leginkább ösztönösen működök, de akkor ezt csináltam. Hat hétig voltunk odakint, a harmadik-negyedik héten már tudtam úgy vásárolni, mint az oroszok: nem álltam sorba, hanem hátulról átkiabáltam a fejek felett előre. Kiváló oroszosok kértek meg, hogy menjek el velük vásárolni. Úgy jöttem haza, hogy tudok oroszul, és valóban, onnantól kezdve nem is volt gondom az orosszal. Nagyon magabiztos nyelvtudást kaptam például. Egy rendkívül jó, és erős képzést. Középiskolás dologra készültem, hogy itt majd úgy kell tanulni, az elején az önállósággal nem tudtam nagyon mit kezdeni, de utána már megbarátkoztam vele. Ráadásul én nagyon jó középiskolából jöttem, egy nagyon jó közösségből. Azt hittem, hogy annál jobb éveim, mint a középiskolában, nem lesznek.

Végül lettek?
Lettek!

Milyenek voltak ezek az évek?
Az a baj, hogy én nagyon ritkán emlékszem konkrét dolgokra, inkább képek maradnak meg. Ma is, ha mesélek erről valakinek, akkor azt mondom, hogy Pécsen élénkebbek a színek. Amikor eljön a tavasz, ki kell menni a terekre, és mások a színek, mint az ország más részein. Pécsen több a mosolygós ember az utcán, mint az ország más részén. A Bölcsész kari park olyan, mint egy mesevilág. A Jancsi és Juliskában, és a többi mesében olvastunk olyan erdőkről, mint az. Az én fejemben ilyennek képzelte el egy gyerek ezeket a parkokat.

Kötődnek konkrét élmények, személyek ehhez a parkhoz (vagy akár a sportpályához)?
A sportpályához tesisként rengeteg élmény köt. (mosolyog) De ezeket nem ragozom túl, inkább arról mesélek, hogy tartottunk szovjet irodalom órát felolvasással a parkban például. Vagy a Műfordító Speciálkollégium is a parkban tartotta – amikor az idő ezt engedte – a foglalkozásait. De a feleségemmel az első randevúnk utáni második találkozásunk is a parkban volt. Ott találkoztunk, emlékszem, vizsgaidőszak volt.

Ki javasolta a helyszínt?
Vizsgaidőszak volt, ő kollégista volt, én albérletes. Ott tanult a parkban rendszeresen. Lehet, hogy meg sem volt beszélve, csak felmentem a kollégiumba, hogy ott van-e, nem volt, és mondták, hogy lehet, hogy a parkban van. Ott kerestem meg, az biztos, hogy ott találkoztunk.

A felesége egyébként milyen szakos volt?
Matematika-technika. Teljesen más irány, mint ami az enyém volt. De nagyon jól kiegészítjük egymást azóta is.

Az orosz ma egy kis létszámú szak, régen mennyire volt családias a hangulat?
Régen ez egy nagy szak volt! Volt modern szovjet irodalom óránk hétfőn reggel nyolckor a nagyelőadóban, százhetvenhatan kellett volna, hogy a teremben legyünk azon az évfolyamon. Orosz-magyarosok, orosz-angolosok, orosz-történelem szakosok, orosz-tesisek…

Melyik évben volt ez?
’77 és ’81. között jártam oroszra. Ez egy nagy szak volt, nagyon erős tanszékkel. Közülük néhányan aztán átmentek az Angol Tanszékre, és ott tanítanak. Nyelvtannal elég sokat kínlódott velem Martsa Sándor annak idején, azt hiszem, most az Angol Tanszéken oktat. Szóval akkor ez egy nagy szak volt. Azzal együtt volt benne azért némi családiasság, de volt benne egy kicsit az a keleties beütés – ezt minden pejoratív jelző nélkül mondom -, a habitusában benne volt egyfajta szigor. Érdekes tanszék volt.

Említette korábban az Universitas című újságot, amibe egyetemistaként írt is, majd később ez teremtette meg az alapjait az Ön diploma-utáni újságírói karrierjének.
A diploma után elmentem tanítani, Szigetvár mellett Kétújfaluban tanítottam nem egészen másfél évet. A dologban az az érdekes, hogy én óvodás koromtól kezdve tanár akartam lenni.

Miért?
Az édesapám tanár, mást nem is tudtam elképzelni. Óvodás koromban már tudtam, hogy én tanár leszek. Amikor elmentem tanítani, imádtam. Azt kaptam a tanítástól, amit vártam, ennek ellenére otthagytam a pályát másfél év után.

Mi volt ennek az oka?
Nem csalódtam, amiért odamentem, a gyerekekért, a közösségépítésért, a tudás-átadásért, azért a szerepért, ami egy tanár, azt megkaptam. Ráadásul egy falusi tanárt nagyon megbecsülnek, nagyon magas polcra kerül. A faluban nem tudtam előre köszönni a hetven éves néninek! Próbáltam, de nem tudtam, annyira nagy becsben voltam. A feleségem, ha már említettem, és az én életemben ilyen szempontból meghatározó hely a Bölcsész Kar parkja… A feleségem alattam járt még két évvel, és amikor elkerültem falura tanítani, mások voltak a kommunikációs, meg a közlekedési viszonyok, mint ma, és roppant magányos voltam. Nagy élmény volt a tanítás, de a falusi hosszú téli délutánok, esték egy hideg szolgálati lakásban borzalmasak tudnak lenni.

Tehát a felesége Pécsen, Ön pedig Kétújfalun volt.
Igen, hétvégeken tudtunk találkozni, vagy ha elszökött hétközben, de csak egy busz járt egy nap. Néha stoppal jött. Akkor még nagyon szigorú órarendünk volt, nem kreditrendszer, mint most. Órarend, és kötött csoportok voltak, bementünk reggel, és ugyanazokkal az emberekkel voltunk egész nap. Szóval másfél év után betelt a pohár, nem bírtam már tovább, és akkor elkerültem Pécsre. Nagyon rövid ideig dolgoztam a KISZ-ben, és utána lettem újságíró, aminek az alapjait az Universitas-ban alapoztam meg. Akkor azt hittem, hogy újságírónak csak az Universitasból lehet lenni, tehát aki nem írt ebbe az újságba, az nem lehet újságíró. (mosolyog) Most már tudom, hogy lehet, de akkor azt hittem. Rendkívül erős műhelyünk volt ott.

Milyen cikkeket írt?
Mindent. Az első cikkeim sporthírek voltak: természetjáró-túráról, tömegsport-versenyeredményekről. Aztán utána már mindent írtam a filmkritikától a versig, a publicisztikán át a riportig nagyon sok mindent. Volt egyszer az egyetemi rádióban egy beszélgetés velem, és ott azzal vádoltak, hogy nagyon „Ferling-szagú” már az újság, mert akkor nyolc oldalon tizenhat cikkem volt. Tényleg akkor egy kicsit hiperaktív voltam, az egy jókor jött kritika volt.

Viszont a tollat ezután több helyen is forgatta, hogy csak egy pár helyet említsek: dolgozott a Dunántúli Naplónál, vagy például Komlón is, mint főszerkesztő. Miért volt ez a folyamatos váltás?
A Mecseki Bányásznál lettem újságíró ’84-ben, egészen ’88-ig. A pártbizottságban azt mondták, hogy a gondolkodó írásaimmal megzavarom a munkásemberek fejét. Mondták, hogy keressek új munkahelyet, tehát leegyszerűsítve kirúgtak, de ez nem egészen igaz, mert a főnököm keresett nekem másik helyet, és így kerültem a Dunántúli Naplóhoz. Szakmailag azért támogattak.

Az újságokhoz szakmai ajánlással került?
A Mecseki Bányászhoz az Univ-os szerkesztőm, Grünwald Géza ajánlott be. A szerkesztőség akkor itt volt a Mária utcában, a volt EKF-Központban, pont szemben velünk (az ügynökséggel szemben – B.R.). Aztán később az ottani főnököm ajánlott be a Dunántúli Naplóba, ahol egy nagyon rövid ideig voltam, mert akkor érdekes szelek fújtak az országban. Közben egy barátommal megalapítottuk a Külváros című független lapot, és akkor szerveződött az ún. A Helyzet című dél-dunántúli független hetilap, amibe összeszedték a Dél-Dunántúl legjobb újságíróit. Az, hogy én oda bekerültem, az maga volt a csoda, egy szakmai ajándék volt. Ha van ilyen, és persze, hogy van, hogy szakmai hierarchia, akkor én voltam a legalján ennek a grádicsnak. Tehát rendkívül megtisztelő volt, hogy oda engem bevettek. Havasi János és Belénessy Csaba voltak az alapító-szerkesztők. Később az újság megszűnése után újra Komlóra kerültem, Grünwald Géza helyére. Két év után ez az újság is megszűnt, megszüntette velem együtt az Önkormányzat. Egy ideig a Magyar Hírlap dél-dunántúli tudósítója voltam, és közben létrehoztam ezt a céget, amiben azóta vagyok.

Az újságírás úgy tűnik, nagyon meghatározó szerepet töltött be az Ön életében régen, hasonlóan a Ferling PR-hez napjainkban. Az alapokhoz van köze a BTK-nak?
A mai életemet újságíróként készítettem elő. A kapcsolataim, az információk, amik eljutottak hozzám, a világlátásom mind ebből a munkából fakad. És az, hogy ebbe a munkába kerülhettem, igen, ez onnan, egyértelműen onnan ered.

Az Ön cégét elsősorban a Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékről ismerem, ott kerültünk először kapcsolatba. Tartott egy pr - kurzust is Bizalom, hírnév, nyilvánosság címmel, majd a résztvevők, köztük én is, lehetőséget kaptak arra, hogy bekerüljenek a Ferling PR gyakornoki programjába. Az Ön ötlete volt ez a program, vagy a Tanszék kérte fel erre?
Nem emlékszem már. Beszélgettünk a Tanszékvezetővel erről a kurzusról.

Szijártó Zsolttal?
Igen, a Zsolttal. Ma is egyébként az a tapasztalatom, ugye ma is megy ez a kurzus, hogy a Bölcsész Karon nagyon kevés a gyakorlati lehetőség. Azt láttam, hogy a legértelmesebb hallgatók is egyfajta álomvilágban élnek, nem nagyon tudják elhelyezni a gyakorlatban azt a kommunikációs háttértudást, amit ott összeszednek. Hihetetlen sok ez, de fogalmuk nincs, hogy ez mire jó a világban.

Mindezek után mik a tapasztalatai azokkal kapcsolatban, akik eljöttek gyakorlatra Önhöz a BTK-ról? Hogyan álltak helyt a kommunikáció szakos hallgatók?
Mindenki jól helyt állt. Azt gondolom, hogy az évek alatt biztos, hogy volt egy-két kudarcos gyakorlat is. Amiben különbség van, az az, hogy ki mennyit tudott belőle profitálni. Azt látom, hogy van, aki sokat. Aki azzal a nyitottsággal érkezett, hogy „ide azért jövök, igen, hogy gyakorlatot szerezzek”, az sokat profitált. Volt olyan is, aki nem. A gyakorlat eredményes volt, de nem valószínű, hogy mi maradandó nyomot hagytunk az életében, vagy ő a miénkben. Ez nem jó vagy rossz kérdése….

Mit vár, mit várt a gyakornokoktól?
Bennem az az illúzió volt, amikor a Zsolttal beszélgettünk, hogy az elméleti tudást majd a gyakorlatban megtalálják. Itt találkoztunk azzal a problémával, amivel ma is küzdünk, hogy nagyon rövid ez a gyakorlat. Három hétre még azt sem könnyű megszervezni, hogy valaki a tanulásból ki tudjon lépni… Három hét annyira rövid idő, hogy nem igazán azt tanulják meg tőlünk a hallgatók, hogy az elméleti tudásuk hova illeszkedik, hanem megtanulják azokat a gyakorlati rutinokat, amik nélkül nem tudnak létezni egy munkahelyen. Telefonálni, Excel-táblát használni, munkamegbeszéléseken jegyzetelni, ötletet érvényesíteni. Mint amikor a kisgyerek biciklizni tanul, megtanulják a működését. Aztán hogy valakiből jó biciklista lesz-e vagy sem, majd később derül ki, erre a három hét kevés. A Közgazdaságtudományi Karnak van egy három hónapos gyakorlata. Három hónappal már lehet mit kezdeni.

Éppen erre szerettem volna kitérni, hogy nem titok az sem, hogy az Ön által említett Karról is fogadnak gyakornokokat. Azokból a hetekből, amikor én töltöttem be a cégnél ezt a pozíciót sok mindenre emlékszem, de egy dologra biztosan: egyszer azt mondta nekem, hogy a bölcsész diploma abban különbözik a közgazdaságtudományitól, hogy utóbbi diákjai tudnak Excel-táblát használni. Mennyire tartja még ezt az állítását?
Egyrészt tartom, de hozzáteszek még egy-két dolgot. Azt látom, hogy a közgazdászokba nagyobb önérzetet püfölnek bele a képzés során. Sokkal, és ezt is jó értelemben szeretném mondani, sokkal többre tartják magukat, mint a bölcsészek. Nagyobb öntudattal, nagyobb magabiztossággal, nagyobb erővel jönnek ki. Többet akarnak a világtól. A bölcsészek meg nagyon humán módon, nagyon empatikuson, nagyon finoman akarnak a világgal találkozni. A világ nem olyan. Ez is egy látható különbség. Aztán utána az történik, hogy mind a kettőjüket pofon vágja a valóság rendesen, és utána a bölcsészek bekeményednek, de nincs benne gyakorlatuk. Nem nevelték őket rá. Például nagy különbség van az Excel-táblán kívül a prezentációs technikában. Aztán két-három év után már eltűnik a különbség szerintem.

Mindezek után ajánlja-e valakinek, hogy Bölcsész Karra menjen?
Sokan kérnek tanácsot tőlem a továbbtanulással kapcsolatban. Nekem az az elméletem, hogy majdnem mindegy, hogy mit tanul az ember.

Mi a lényeg?
Az a lényeg, hogy eltöltsön négy-öt-hat évet egy olyan közegben, ahol érték a tudás, ahol vannak olyan emberek, akik ezt fontosnak tartják, tanárok, diáktársak, közeg, erre legyünk nyitottak. Ha ott eltöltünk akárhány évet, és ha ezeket hasznosan töltjük el, majdnem mindegy, hogy milyen diplománk van. Azt nem mondom előre, mert azt nem érzi az ember húsz évesen, hogy igazából a későbbi kapcsolatai is ott köttetnek. Persze, a szerelmi kapcsolatai is, de nem csak az, hanem a későbbi üzleti kapcsolatai is. Nem direkt módon, hogy az Egyetemen megbeszéljük, hogy három év múlva majd a Te céged, meg az én munkahelyem majd együttműködik, nem így. Hanem három év múlva, öt év múlva egyszer csak szembe mennek egymással egy konferencián. Szembetalálkoznak a Facebook-on, ugyanabban a lapban publikálnak majd. Találkozni fognak, és ott lesznek a közös gyökerek. Ez a lényeg.

Mondhatjuk azt is, hogy a BTK-ra járni nemcsak a közösség és a különböző szakok miatt érdemes, hanem kiváló randevúhelyszínt is biztosít?
Igen! (nevet) A mai napig, ha korán felérek a Karra óra előtt, mindig nosztalgiázok a parkban.