Interjú - Kiss Tibor Noé

Kiss Tibor Noé

Kiss Tibor Noé író, újságíró és szerkesztő. Regényei közé tartozik az Inkognitó, az Aludnod kellene, a Beláthatatlan táj és az Olvadás. Több rangos irodalmi díj kitüntetettje, emellett írómentorálással is foglalkozik.

Mesélnél egy kicsit arról, hogy mi volt az, ami a pályaválasztásodhoz vezetett? Tehát egyrészt a szociológia szakhoz, másrészt pedig az irodalomhoz.

Erről egészen konkrét emlékeim vannak. Valamikor a kilencvenes évek elején, a rendszerváltás után volt egy műsor a közszolgálati tévében, a Mélyvíz. Késő este adták, és mindig valamilyen közéleti vagy társadalmi téma állt a fókuszban. Általában nyolc-tíz embert hívtak meg, akik különféle szakmákat vagy tudományterületeket képviseltek. Sokszor volt olyan téma, amihez én is valamennyire kapcsolódtam vagy én is problémaként éltem meg, problémásnak láttam magam körül, akár a családomban is. Elég hamar feltűnt, hogy ezeken a beszélgetéseken gyakorlatilag mindig a szociológusok véleményével értettem egyet. Szóval innen jött először a szociológia.

Tizennyolc éves voltam akkoriban, előtte futballoztam, és egyébként sem volt értelmiségi a családomban. Szóval abszolút autodidakta módon képeztem magam. Sokat olvastam. Az irodalom mellett régi Beszélőket meg Magyar Narancsot. Már középiskolás koromban érdekelt a közélet, de nem volt előképzettségem, és a családomban sem voltak hagyományai ennek. Ehhez képest beiratkoztam a szociológia szakra, és örülök annak, hogy elvégeztem, ugyanakkor azt már láttam közben is, hogy én nem leszek szociológus. Nem vagyok az az alkat, aki végigmenedzsel egy kutatást.

Ráadásul én abban az időben a transznemű identitásommal is küzdöttem, lényegében ez hozta meg a fordulatot az irodalom felé. Egyszer csak felmerült bennem, hogy mi lenne, ha írnék erről egy könyvet. Ehhez végül az egyetemen kaptam segítséget. Minden félévben felvettem műveltségi tárgyakat, jártam kulturális antropológia kurzusokra, a magyar tanszék szemináriumaira. Így ismertem meg Gazdag Józsefet és Szolláth Dávidot, akik a legtöbbet segítettek abban, hogy mi legyen ezekkel a szövegekkel, Dávid később a könyv szerkesztője is lett. Az Inkognitó végül 2010-ben jelent meg, ami azért furcsa, mert én 1997 és 2004 között jártam a szociológia tanszékre, de a könyvet csak ez után, azokban az években írtam meg, amikor visszamentem Budapestre. És ahogy befejeztem, szinte azonnal Pécsre költöztem, 2009 decemberében.

És miért Pécsre jelentkeztél?

Mert nem vettek fel Budapestre. Egy ponton múlt. Nem volt nyelvvizsgám, mivel nem igazán készültem egyetemi pályára. Nem is készültem semmire, örültem annak, hogy túlélem a kamaszéveimet. A szóbelire maximum pontot kaptam, de az írásbelire kevesebbet. És amikor megvolt a szóbeli, kijött utánam az egyik tanár, és megkérdezte, hogy nincs-e nyelvvizsgám, vagy bármim, hogy tudjanak nekem adni még egy pontot. Nincs, hát honnan lenne. Tudott valamit, mert éppen az a pont hiányzott ahhoz, hogy elérjem a ponthatárt az ELTE-n, így kerültem Pécsre. De nem baj, örülök, hogy ide kerültem. Nagyon jó a város, meg jó volt az egyetem is. Sőt, jobb is, hogy eljöttem Budapestről. Egy évig készültem a felvételire. A felkészülésben a középiskolai franciatanárom fia, Koudela Pál segített, aki akkor itt lakott Pécsen. Hozzá jártam szociológiát tanulni.

Huszonegy éves voltam, mikor fölvettek, három évvel a gimnáziumi érettségi után. Közben dolgoztam egy évet újságkihordóként, majd abból a pénzből fizettem a MÚOSZ Bálint György újságíróiskoláját. Ott egyébként Lakatos László tartotta a szociológia órákat, az ő személye is nagyban befolyásolta a döntésemet. Frenetikus volt, nagy hatást tett rám. Ott ültünk, hatvan újságírójelölt, akik azt hittük, hogy mi vagyunk a legokosabbak a világon. És akkor ő megkérdezte, hogy van-e tehetség. Persze mindenki mondta, hogy van, már hogy ne lenne, erre ő kifejtette, hogy nincs. Hogy nincs tehetség, csak hozzáférés. És aztán elmagyarázta, hogy ez mit jelent. Rám ez a szemlélet nagyon nagy hatással volt. Hogy ha valakinek nincs hozzáférése valamihez, soha nem fogjuk tudni, hogy mennyire tehetséges benne. És tulajdonképpen erről szól a szociológia, hogy megértsük az ilyen különbségeket. Nekem ez egy újabb lökés volt a szociológia felé. Így lett az, hogy miután az újságíróiskolát elvégeztem, egy évig készültem a felvételire, és utána felvettek az egyetemre, ami akkor még Janus Pannonius Tudományegyetem volt.

Mesélnél az itteni évekről, hogy milyen élmény volt ide járni?

Hát az életemnek az egy elég nehéz időszaka volt. Amikor ugye a kamaszkorból kijön az ember. És számomra akkor már világos volt a transznemű identitásom. Azt akkoriban titkolni kellett, gyakorlatilag kettős életet kellett élnem. Nem nagyon lehetett erről beszélni, szégyellnivaló volt. Később már egy-két ember tudott erről, a legszűkebb baráti körben. Ahhoz képest, ahogyan ma ezt megélik az emberek, akár az egyetemen, ahhoz képest abban az időszakban teljesen más volt a transzneműség megítélése. Amit a családomból hoztam, az sem volt éppen ideális, és nyilván mindezek miatt eléggé frusztrált voltam. Nehéz ember lehettem akkoriban, hirtelen és feszültségekkel teli. Egyfelől.

Másfelől viszont igyekeztem közösséget kovácsolni. Éveken át csináltuk például a szoc.reál című lapot, ami a szociológia és a kommunikáció tanszék oktatói-hallgatói bázisából jött létre. Azt hiszem, talán tíz lapszámig jutottunk. Bő tucatnyi ember publikált rendszeresen a lapban. Inkább a kommunikáció tanszéken volt ennek kultusza. Havasréti Jóska és Mester Tibi írtak bele például, de Bódi Jenő is nagyon komolyan részt vett benne, aki akkor még a szociológián volt. Ez nagyon jó emlék, és a lap is nagyon jó, eredeti volt. Voltak benne tanulmányok, interjúk, olyan rovatcímekkel, mint „tudomám”, „terepjáró”, „tromfosztás”. Főleg a tömegkultúra és a népszerű tudomány határterületein lavíroztunk. Egy idő után tematikus lapszámokat adtunk ki, olyan címekkel, mint „a normalitás határai”, „vasút” vagy „összeesküvéselmélet”, és a különböző rovatokban a témákhoz kapcsolódó írásokat közöltünk könyvkritikától tanulmányig. Az egyetemi tanulmányaim mellett ez volt a legizgalmasabb dolog, ami akkoriban történt velem. Ami a kurzusokat illeti, nagyon szerettem a különböző szakszociológiákat. Például a városszociológiát. Egyébként a szociológiatörténetet és a szociológiaelméletet is egyformán szerettem. Az empirikus dolgok viszont távolabb álltak tőlem.

És voltál kutatótáborban vagy valamilyen terepkutatáson?

Egyszer voltam egy táborban a szociológusokkal, 2000-ben a Balatonnál. Egyszer meg Erdélyben voltam Feischmidt Margitékkal, a kommunikációs tanszékkel, az antropológia specializáció keretében. Elmentem, élveztem, de nem éreztem azt a motivációt, hogy én mondjuk ebből egy tanulmányt megírjak. Azt hiszem, ezért sem lettem szociológus. Nem volt késztetésem beletenni azt a munkát, amit egy regénybe beleteszek. Regényírás során el tudom olvasni huszonötször ugyanazt, szeretem elveszni az adatgyűjtésben, ott tudok ülni a szöveg mellett napokat, éjszakákat. Még kifejezetten élvezem is a monoton munkát.

A szépirodalommal kapcsolatban van az a közkeletű hiedelem, hogy azt csak meg kell írni, lehetőleg „szépen”. De ez nem így van. Mert egy regényt megszerkeszteni, a motívumokat végigvinni benne legalább olyan komoly konstrukciós feladat, mint egy szociológiai tanulmányt megírni. Ezt onnan is tudom, hogy mentorálok, és látom az olyan szövegeket, akár regényeket, amelyek úgy születtek meg, hogy a szerzőjük nem gondolta át eléggé a dolgokat. Egy novellát is át kell gondolni már a startvonalnál, különben az se lesz jó. Szerintem egy verseskötetbe, regénybe, bármilyen szépirodalmi szövegbe ugyanúgy bele kell tenni az intellektuális munkát, mint egy szociológiai kutatásba.

Azt említetted, hogy jártál kulturális antropológia specializációra, akkor innen jöttek a hantik az Olvadásba?

A hantik onnan jöttek, hogy a negyedik könyvemnél el akartam vinni máshová a történetet. Kicsit eltávolítani. Nem akartam már tovább szétírni azt a magyar tájat, ami az Aludnod kellene és a Beláthatatlan táj közege. Arra gondoltam, hogy keresni kellene egy olyan közösséget, egy olyan más világot, ahol hasonlóan működnek a dolgok, mint itt, csak valahogy mégis kicsit kifordítva. És akkor eszembe jutott Nagy Zoli, illetve az, hogy ő többször járt a hantiknál terepmunkán. Egyetemista koromban ő is ott volt a másik szárnyon a Rókus utcában, a harmadik emeleten. Zoli akkor már tanított a néprajz tanszéken, és emlékeztem rá, hogy szimpatikus volt. Talán a szoc.reálból ismertük egymást. Lehet, hogy megjelent nálunk írása, már nem is emlékszem. A lényeg, hogy amikor megkerestem, nagyon pozitívan állt az ötleteimhez. Nagyon szép munkakapcsolat alakult ki abból, ahogy hozzásegített engem a könyvben megjelenő hanti szál kibontásához.

Tehát akkor a Rókuson volt a szociológia tanszék?

Igen. Én végig oda jártam. Szerettem azt az épületet. Meg ott laktam a Rókus utcában, később pedig a Szigeti út legelején. Végig pár lépésre az egyetemtől.

És milyen volt akkoriban az egyetemi közeg?

Nem tudom, most mi a helyzet, de akkoriban az egyetemisták mintha sokkal többet jártak volna el kulturális és egyéb rendezvényekre szerte a városban. Nagyobb volt a mozgás. Ezt főleg az irodalomból tudom. 2012-ben kezdtünk el Irodalmi Diszkó címmel programokat szervezni, és akkor még a közönség nagy részét egyetemisták alkották, akár ötven-hatvan ember is eljött egy-egy programra. Aztán kiment az a generáció, és szép lassan minden elkezdett átalakulni. A későbbi eseményekre már mások jártak, inkább a barátaink, idősebb, városi értelmiségiek. Idén nyáron néhány év kihagyás után szerveztük meg az Irodalmi Diszkó pikniket, ahol itt volt Németh Gábor, Závada Pál és más, ismert szereplők az irodalmi életből. De egyetemisták nem nagyon voltak.

Amikor én voltam egyetemista, akkor az együttlét sokszor kulturális és szakmai dolgokról is szólt – nem véletlenül, hogy lapot alapítottunk. A csoporttársaimmal sokat beszélgettünk és valahogy volt egy ilyen pezsgés. Azokról a dolgokról beszélgettünk, amikről tanultunk, néha az órák után késre menő vitákat folytattunk ezekről a témákról. Nyilván ezeket a vitákat a mai egyetemisták is lefolytatják a kollégiumi társalgóban, a szakkollégiumi rendezvényeken vagy a kocsmákban – de mintha külsős eseményekre nehezebb volna bevonni őket.

És a kurzusok közül vagy például a szociológiai elméletek közül van, ami jobban megmaradt vagy nagyobb hatással volt rád?

Egyfajta gondolkodásmód, szemléletmód, amit adott. Íróként sokszor találkozom értelmiségiekkel, bölcsészekkel, és néha azt érzem, hogy nagyon más a gondolkodásunk. A szociológia adott nekem egyfajta távolságot a világhoz, nevezhetjük ezt akár elemzői távolságnak. Hogy nem feltétlenül az van, amit azonnal látsz, hanem jobb, ha kettőt hátralépsz, és megnézed újra. Közel megyek, aztán visszalépek. Utána közelítek újra. Ez egyébként szerintem az irodalmi munkához is valamilyen módon hasonlatos, mert ott is csak úgy tudsz mélységében megírni valamit, hogyha előbb megfigyeled, és megérted. Ezzel együtt számomra az a nyelvi kódrendszer, az a gondolkodásmód valahogy otthonosabb, amit a szociológusok beszélnek.

Én élveztem szociológiát tanulni. Akár a városszociológiát, akár a rétegződéselméleteket. Azt hiszem, hogy a szociológiában fontos egy erős kultúrkritikai vonal is, és ezt a gondolkodásmódot máig használom, még akkor is, ha nem szociológusként dolgozom. Nagyon szerettem a Bourdieu-órákat, illetve szerettem Bourdieu-t olvasni, már amennyire megértettem. De lenyűgözött Max Weber, pedig az övé egy homlokegyenest ellenkező megközelítés. Vagy mondjuk Parsons, aki aztán végképp konzervatív volt. Szerintem nem mond ellent egymásnak, ha egyszerre fogadjuk el a struktúrák kényszerítő hatását, de közben valamilyen individualista nézőpontot is fel tudunk venni. Hogy például én individualista vagy kollektivista vagyok – magam sem tudom. Vagy hogy liberális vagyok-e, vagy baloldali, netán konzervatív? Valószínűleg inkább liberális és baloldali, de kicsit konzervatív is. Attól függ, miről van szó.

Voltak olyan tanárok, akik hatással voltak rád?

Többen voltak, akiknek a gondolkodása hatással volt rám. Nagyon szerettem Kupa Lászlót, aki egy igazi, jó értelemben vett értelmiségi volt, sokat tanultam tőle a kételkedés fontosságáról. Mindig új és váratlan szempontokat tudott bedobni. És nagyon szerette azt, amivel foglalkozott, azokat a szerzőket, akiket tanított. Ez látszott a heves előadásmódján is. Gáspár Gabi is nagyon jó tanár volt. Neki főleg a finom iróniáját és a mindig pontos történelmi analógiáit szerettem. Vele később is tartottam a kapcsolatot. Schadt Mária fontos kurzusokat tartott, nagyon tiszteltem az elkötelezettségét, és hogy kíváncsi volt, mindig odafigyelt a hallgatóira. Nagy Endre pedig olyan volt nekem, mint Csordás Gábor, akihez a Kiadói ismeretek kurzusra jártam. Egy hihetetlenül nagy hatású, rendkívül művelt személyiség, nagybetűs értelmiségi, hihetetlen szabadságtudattal. Önálló univerzum.

Beszéljünk egy kicsit a városról is. Mondtad, hogy szereted Pécset. Mi az, ami megragadott ebben a városban téged?

Én most már harmadszor jöttem Pécsre. Először egyetemistaként, Budapestről, 1997-ben. Aztán néhány év múlva, 2009-ben megint Budapestről – ekkor 2022-ig megszakítás nélkül itt voltam. 2022-ben Szlovéniába, majd Ausztriába mentem, onnan jöttem vissza tavaly nyáron, harmadszor. Az első, egyetemista időszakban sokkal inkább kötődtem az egyetemhez, mint a városhoz.

A Pécsről alkotott képem főleg a 2010-es években alakult ki. Pécset áthatja egy kicsit lassabb, lazább mentalitás, mint amit bárhol másutt tapasztaltam az országban. Ráadásul a város sok területen kitermeli a tehetségeket. Nagyon sok olyan ágazat van, például a tudomány, a kultúra, a zene, a képzőművészet vagy az irodalom, ahol ez észrevehető. De mondhatnék civil szervezeteket vagy startupokat is akár. Pécs mintha vonzaná a kreatív, dobozon kívül gondolkodó embereket, ami összefüggésben állhat azzal, hogy ez egy eléggé elfogadó és multikulturális város. Magyar viszonylatban biztosan. Az mondjuk más kérdés, hogy gazdasági értelemben nincs meg a kellő pörgés, és szinte semmi nem változott az elmúlt tíz-tizenöt évben.

És nyilván meghatározó az is, hogy a legnagyobb munkáltató az egyetem, ami miatt a városlakóknak több a kapcsolódása az egyetemistákkal, az egyetemi élettel. Pécsen valahogy a kultúra közelebb van az emberekhez, mint más városokban. Találkoztam már itt Tar Sándor-rajongó recepcióssal egy squash-teremben, de előfordult velem az is, hogy a főbérlőm takarítónője megkért, hogy nyissam meg az unokája fotókiállítását. Nagyon jó anyag volt egyébként.

És a jelenlegi szociológiai tudományos közeghez milyen a viszonyod?

Én ebből már kimaradtam. Elvégeztem az egyetememet, megírtam a szakdolgozatomat, megkaptam a diplomát, de nem tekintem magam szociológusnak. Néha elmegyek egy-egy előadásra vagy elolvasok szociológiai témájú cikkeket. Az érdeklődésem tehát megmaradt, és ezen a szinten követem a dolgokat. A szociológiai látásmódnak ugyanakkor nagy hasznát veszem az irodalomban is, akár a munkám során. A regényíráshoz számtalan olyan dolog kell, amit az egyetemi tanulmányaim során fejleszthettem: szükség van valamiféle rendszerszemléletre, de még ennél is fontosabb, hogy az ember jó megfigyelő legyen vagy – ha éppen adatgyűjtést folytat – tudjon interjúzni. Jelenleg leginkább írómentorálással foglalkozom egyéni oktatásban és szemináriumi csoportokban – itt sem jön rosszul, amit az egyetemen tanultam. Persze, valójában azt sem mondhatom magamról, hogy irodalmár vagyok, legalábbis papírom nincs róla, de mivel lassan húsz éve foglalkozom irodalommal, és írtam négy regényt, talán tudok segíteni azoknak, akik az út elején járnak, vagy elakadtak valahol ebben a folyamatban. Számomra ezek az identitás kérdések inkább úgy néznek ki, hogy minden vagyok egy kicsit, de igazán semmi sem.

Van még bármi, az egyetemi élményeiddel kapcsolatban, amit így szívesen elmondanál?

Interjúhelyzetben nem vagyok egy sztorizgatós típus, hogy bemásztam a nem tudom hova. De mondjuk egyszer tényleg bemásztam. A balatoni kutatótáborban történt 2000-ben. Erről jut eszembe, hogy onnan én egy nappal korábban eljöttem azzal az indokkal, hogy allergiavizsgálatra kell mennem. De közben arról volt szó, hogy a magyar–olasz vb-selejtezőt játszották a Népstadionban, és nem akartam kihagyni az olaszokat. Szóval ebben a táborban történt, hogy éjszaka, amikor már nagyon éhesek voltunk, eszünkbe jutott a vacsorára kapott spagetti. Tudtuk, hogy elég sok maradt belőle, de be volt zárva a konyha. Észrevettük viszont, hogy az ablak nyitva van vagy három méter magasan. Mivel a szociológusok között sportosabb embernek számítottam, én voltam az, aki bemászott azon a kis ablakon. Aztán megettük hidegen, finom volt. Azt nem tudom, hogy ez kiderült-e, de hát így volt, most mit csináljak? Nagyon sokat változunk ennyi idő alatt. Mondjuk speciel a bemászást nem szégyellem. Lehet, hogy most is megcsinálnám.

Akkor még csak annyit kérdeznék, hogy ha egy könyvet ajánlhatnál a mostani szociológushallgatóknak, akkor mi lenne az?

Ez nehéz kérdés. Nagyon sokat tudnék ajánlani. Olyat nem érdemes, amit az egyetemen is kell olvasni, mert akkor mondhatnám Aronson könyveit, amik nekem sokat adtak. Érdekes, hogy akkoriban még a Giddens-féle Szociológia könyvet is imádtam, amit a felvételire kellett megtanulni – számomra elementáris élmény volt, annak ellenére, hogy tankönyv. Egyetemistaként is elég sokat olvastam, Kafkát, Senecát, de akkoriban ismerkedtem meg az amerikai prózával is. Mint például Raymond Carver számomra ikonikus könyve, a Nem ők a te férjed. A Légkondicionált lidércnyomást minden szociológushallgatónak ajánlanám, mert egyszerre road trip és amerikai társadalomrajz Henry Millertől.

A magyar szerzők közül kettőt mondanék, a két kedvenc, klasszikus szerzőmtől. Tar Sándortól szerintem bármit, de elsősorban mondjuk A mi utcánkat. Az már majdnem szociográfia, dermesztő szöveg, ami közelségbe hozza a kommunista társadalom utolsó időszakát, a nyolcvanas évek falusi, alsóbb osztálybeli világát. A másik Bodor Ádámtól a Sinistra körzet, ami egy szürreálba hajló, teljesen behatárolhatatlan stílusú szöveg. Regény vagy novella, még a műfajt sem lehet igazán eldönteni, bár szerintem regény. Az is egy szűk, a világtól majdhogynem elzárt közösséget ábrázol, mint ahogy a Tar Sándoré is, csak éppen hangsúlyos szerep van benne a tájnak, a diktatúra működésmódjának és az abszurd humornak. Szóval mindkettő erősen társadalomérzékeny írás, az egyik realista, a másik pedig nagyon szürreális.

Ja, és el ne felejtesem, de erről már nem akarok többet beszélni, nézzenek utána a hallgatók, szociológusoknak alapmű. Konrád György: Látogató.

Az interjút készítette Zsinka Flóra 2026.07.23-án.

Vissza a többi interjúhoz