Tóth Judit
Tóth Judit jelenleg az Egyesült Nemzetek Szervezetének dakari irodájában dolgozik HR vezetőként, a Special Political Program keretében.
-
- Milyen háttérből érkeztél a szociológiai tanulmányokhoz. Mi vezetett oda, hogy ezt a döntést hoztad meg?
Igazából középosztálybeli családból származom, és szerintem fontos a háttérhez, hogy ki honnan jön. Anyukám külkereskedelmi bonyolító volt, sokszor látogattam az irodájában, így már gyerekkoromban megtapasztaltam az irodai környezetet, ami szerintem valamennyire predesztinált is. Apukám villamosmérnök volt. Az iskolában jó tanuló voltam, de nem különösebben szerettem tanulni. Sokáig nem találtam meg, hogy mi érdekel igazán. Amikor befejeztem a gimnáziumot, megfogadtam, hogy ezentúl csak akkor tanulok tovább, ha valami tényleg érdekel. Nem szerettem a kötelező jelleget, egy picit lázadó voltam, például a kötelező olvasmányokat sem olvastam el, csak az ajánlottakat. A Háború és béke például tetszett, azt elolvastam. Már ekkor volt bennem egyfajta idealista világszemlélet: nagyon zavartak a társadalmi egyenlőtlenségek. Elég korán Amnesty International-aktivista lettem, ami szintén hatással volt rám, és szerintem előrevetítette, hogy a szociológia közel áll majd hozzám. A CEU-n dolgoztam 2000-től, és ott kerültem közelebb az akadémiai környezethez. Mindenki egyetemet végzett, és tőlem is elvárták, hogy előbb-utóbb legyen diplomám. A főnököm dékán volt, és mondta, hogy előrelépéshez kell majd a végzettség. Ez engem is motivált. Először jogot szerettem volna tanulni, mert erős volt bennem az igazságérzet. A főnököm viszont azt mondta, a jog nekem túl száraz lenne, a szociológia viszont érdekesebb és jobban illene hozzám. És igaza lett. Beiratkoztam az ELTE szociológia szakára, egy nulladik évfolyamra. Ott teljesen beleszerettem a szociológiába: aktívan részt vettem az órákon, szerettem vitázni, kérdezni. Nagyon élveztem, hogy mennyire sokszínű és sokrétű terület. Az ELTE-n akkor még nem volt levelező képzés, én viszont teljes állásban dolgoztam a CEU-n, ezért végül a PTE-t választottam, ahol volt levelező szak. A CEU támogatta is a tanulmányaimat időben és részben anyagilag. A CEU-n egy ún. „Special and Extension Programs” tanszéken dolgoztam, ahol többféle speciális oktatási program futott. Például a Roma Access Program, ami egy nulladik évfolyamhoz hasonló képzés volt közép-kelet-európai roma diákoknak, vagy egy Észak-Koreával kapcsolatos business study program. Ezek mind erősítették bennem az érzékenységet a különböző társadalmi helyzetű, hátrányos sorsú csoportok iránt. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a szociológia ennyire betalált nálam.
A képzésen a kedvenc tantárgyam a szociálpolitika volt, nem meglepő módon. Nagyon érdekelt a szociálpszichológia is. Emlékszem, amikor azt tanultuk, el is gondolkodtam rajta, miért nem pszichológiára mentem, mert az is erősen vonzott. Az egyéni döntések, a psziché működése nagyon érdekelt. A szociálpszichológia tetszett, mert egyfajta keresztmetszet volt a pszichológia és a szociológia között. A diplomamunkámat társadalmi tőkéből írtam. Emellett a deviancia kérdése is nagyon érdekelt. A társadalmi tőke és a deviancia között is találtam kapcsolódást: például a „bonding” vagy „bridging”-típusú társadalmi tőke hiánya okozhat devianciát, hiszen ha valaki nem tud kapcsolódni sem a saját közösségéhez, sem tágabb társadalmi hálózatokhoz, könnyebben sodródik a normaszegés, a társadalmi kirekesztettség vagy a bűnelkövetés irányába. Így végül is a két terület összeért a kutatásomban.- Egyetem után mivel foglalkoztál?
2008-ban végeztem, de már előtte, 2007-ben elkezdtem dolgozni az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezeténél (FAO). Így amikor diplomáztam, már ott voltam HR-területen. Ide úgy kerültem, hogy 2006 és 2007 között a brit nagykövetségen dolgoztam, menedzsmentasszisztensként. Adminisztratív feladataim voltak, de a menedzsmentosztályon kicsit belefolytam a HR-be is. Ott kezdtem el olyan változtatásokat bevezetni, amelyek az alkalmazottak helyzetét javították, és ezekre nagyon pozitívan reagáltak. Többen mondták, hogy nekem HR-rel kellene foglalkoznom, mert nagyon érdekelnek az emberek sorsai, és szeretném, ha jól éreznék magukat a munkahelyükön. Innen jött az ötlet, hogy HR-es pályára menjek. Az ENSZ pedig úgy került képbe, hogy láttam egy filmet, A tolmács (The Interpreter) volt a címe, amelyben Nicole Kidman egy tolmácsot alakít az ENSZ közgyűlésben, New Yorkban. Ez teljesen lenyűgözött. Az ENSZ eleve egy nagyon jó hírnevű, nemzetközi szervezet, ahol a világ minden tájáról érkező emberek dolgoznak közös célokért. Ez az ideológia nagyon megfogott. Egy film persze apróságnak tűnhet, de néha pont egy ilyen személyes élmény ad egy gondolatot vagy érzést, ami később formálja az ember útját. Nálam is így volt. Az ENSZ célkitűzései nagyon rezonáltak a saját beállítódásommal és értékrendemmel. Mindig is fontosnak tartottam hogy a munkámnak legyen pozitív hatása, hogy valami nagyobb, nemesebb ügyhöz járuljak hozzá. 2007-ben több új ENSZ szolgáltató központ nyílt Budapesten, és akkor jelentkeztem a FAO-hoz. Így indult az utam az ENSZ-nél.
- És ha jól tudom, azóta is ezen a pályán maradtál.
Igen. Először HR-esként dolgoztam, főleg nemzetközi alkalmazottakkal foglalkoztam. Egy adott szekcióért voltam felelős: a FAO „Emergency and Rehabilitation Department”-jének a munkatársaiért. Ők nemcsak Rómában, hanem terepen is dolgoztak, sokszor nagyon nehéz körülmények között – például Szomáliában vagy más afrikai országokban. Volt köztük magyar is, akikkel beszélgethettem. Ez felkeltette az érdeklődésemet a terepmunka iránt. Úgy éreztem, mi csak „back office”-ban vagyunk, és nem látom igazán, mit csinál az ENSZ a terepen. Szerettem volna megtapasztalni a frontvonalat is, illetve szakmailag előrelépni, nemzetközi karriert építeni. Így sikerült 2012-ben önkéntesként Dél-Szudánba mennem, az ENSZ békefenntartó missziójához. Ez az ENSZ Önkéntes Program (UN Volunteers) volt, amely különböző ENSZ-szervezetekhez helyez ki szakembereket. Ez egy nagy mérföldkő, egy dobbantó volt számomra a nemzetközi karrier felé.
- Mi volt itt a feladatod?
HR-esként dolgoztam itt is, hasonlóan, mint korábban a FAO-nál. Generalista HR-feladataim voltak a beléptetéstől a kiléptetésig: juttatások, szabadságolások, teljesítményértékelés, szerződés- és munkaügyi adminisztráció, HR tanácsadás vezetőknek és munkatársaknak, adatgyűjtés és riportálás, konfliktuskezelés és employee wellbeing támogatása. Sokat tanultam itt, és közben kitört egy polgárháború is, ami intenzív terepélménnyé tette az itt töltött két évet.
- És utána hogyan alakult a karriered?
Ezután Rómába kerültem, a FAO központjába, ahol négy évig dolgoztam. Ott már inkább toborzás és kiválasztás jellegű feladataim voltak, a Staffing and Recruitment osztályon. Főként a HR kezdeti fázisára fókuszáltam, de más feladatokat is kaptam, például egy új felvételi információs rendszer bevezetését, HR-információs rendszerek fejlesztését, különféle HR-es reformok végrehajtását. Tehát elég széleskörű munkám volt ott is. Róma után konzultánsként dolgoztam tovább, és több különböző FAO-irodában „körbejártam” Afrikát. Így kerültem ki Tunéziába, Kairóba (a COVID elején fél évig ott voltam), és rövidebb időre Ghánába is – mind FAO-irodákba. Majd 2022-ben hazaköltöztem. Úgy éreztem, szükségem van egy kis szünetre az ENSZ-től, főleg a konzultánsi szerződésekből adódóan (hiszen azokban nincs szabadság). Ezért szabadúszóként kezdtem dolgozni, ahol magam oszthattam be az időmet, és ezáltal sokkal több szabadidőm volt. Karriertanácsadást vállaltam: egyrészt ENSZ-ben dolgozóknak, akik előrébb léptek volna, másrészt sok külsősnek, akik be szerettek volna kerülni az ENSZ-be. Trénerként is dolgoztam a torinói ITC ILO-nál (ENSZ–ILO képzési központ), ENSZ-karrier témájú tréningeket tartottam pályakezdőknek.
Emellett a KPMG-nek vettem részt projektekben „subject matter expert”-ként, ENSZ-típusú tenderekhez kapcsolódó, inkább stratégiai jellegű feladatokban. Volt például egy dolgozói elkötelezettség-felmérés (employee engagement survey) egy nemzetközi ENSZ szervezetnél: a kérdőív tervezése és az elemzés isaz én feladatom volt. Ez elég konkrét átfedés a szociológiai tanulmányaimmal – a szociológia nagyon jó alapot adott ehhez. A szabadúszás idén márciusig tartott, közben egyre inkább megérett bennem, hogy visszamennék most már alkalmazottként az ENSZ-be.Fontossá vált számomra a hosszú távú biztonság, a nyugdíj, és az is, hogy időnként szabadságra tudjak menni.. Tudtam, hogy nem akarok tovább „konzultánskodni”. Márciusban megkaptam a mostani pozíciómat Dakarban a UNOWAS-nál. A titulusom Human Resources Officer, helyben Chief Human Resources Officer-ként vagyok jelen, mert én vezetem a HR részleget.. Generalista szerep: toborzás-kiválasztás, juttatások, szerződés- és munkaügyi adminisztráció, teljesítményértékelés, tréningek és továbbképzés – tényleg minden, ami a HR-hez tartozik. A büdzséért is felelek: adatokat szolgáltatok és elemzek.
- Tehát a szenegáli ENSZ alkalmazottjaival foglalkozol?
A UNOWAS egy ún. Special Political Mission. A Nyugat-Afrika és a Száhel-régió béke- és biztonságpolitikai elemző feladatait látjuk el. A munkatársaink részben szenegáliak, de nagyobb részük nemzetközi alkalmazott. Körülbelül 50 nemzetközi és 28 helyi kolléga dolgozik nálunk. A többség politikai elemző, mellettük van a Mission Support (például HR, pénzügy, beszerzés).
- Hogyan írható körül ennek a Special Political Mission tevékenysége?
Az ENSZ-főtitkárság alá tartozunk. Szakmailag a DPPA-hoz (Department of Political and Peacebuilding Affairs) jelentünk, működésileg pedig a Department of Operational Support alá vagyunk rendelve – mindkettő az ENSZ főtitkárság részei. A mandátumunkat és költségvetésünket az ENSZ Közgyűlés hagyja jóvá, tehát végső soron a Közgyűlés felé is elszámoltathatóak vagyunk. A misszió feladata a Nyugat-afrikai és a Száhel-régió békéjének és biztonságának előmozdítása, a politikai helyzetek folyamatos nyomon követése és elemzése, valamint a konfliktusmegelőzés – amit az ENSZ-ben preventive diplomacy-nak nevezünk. A missziót a Főtitkár Különleges Megbízottja (Special Representative of the Secretary-General) vezeti, aki a régió országaiban kormányzati és politikai szereplőkkel folytat tárgyalásokat – például választási időszakokban, a békés és biztonságos folyamatok elősegítése érdekében.
Dél-Szudánban egy ideig a lefegyverzési és reintegrációs programban is részt vettem, még a polgárháború kirobbanása előtt. Ott kicsit kiléphettem a szűk HR-szerepből: nemcsak a társadalom lefegyverzéséről szólt a munka, hanem az egykori harcosok átképzéséről és visszaintegrálásáról is az eredeti közösségeikbe. Például iskolát építettünk azokban a falvakban, ahová visszatértek, és a helyiekkel közösen dolgoztak – így a visszatérés pozitív élmény lett számukra. Ezek nagyon erős, meghatározó programok voltak.
- Említetted, hogy több felméréshez, kutatáshoz is közöd van; kíváncsi vagyok, milyen tudást hoztál át a szociológiából a munkádba.
Sokat: nyitottságot, érzékenységet a társadalmi folyamatokra, analitikus szemléletet. Konkrétan is hasznos: ha látok egy felmérést vagy elemzést, rögtön a hibahatárt, a mintanagyságot nézem – vagyis kritikusan tudok állni a kimutatásokhoz. A szociológia megtanít kérdezni: „biztosan igaz ez?” – ez sokakból hiányzik.
- Mi a karriered csúcspontja, amire a legbüszkébb vagy?
Kettőt emelnék ki. Az egyik szakmai: a „One UN Roster” program, amelyet a palesztin ENSZ country teamnek csináltam konzultánsként. A „roster” egy lista: ha felkerülsz rá, és megnyílik egy pozíció, akár interjú nélkül is felvehetnek, ha megfelelsz és ráérsz. Erre is ugyanolyan kiválasztási eljárást kellett lefolytatnunk mintha egy létező pozicióra felvételiztettünk volna. Országos szinten kilenc ENSZ-szervezet együttműködésével hoztuk létre ezt a helyi rostert, amire összesen 105 palesztin jelölt került fel Gázában, West Bankben és Kelet Jeruzsálemben. Nem volt egyszerű, bombázások is nehezítették a munkát, mégis sikerült befejezni a projektet. Számomra ez többről szólt, mint egy HR-folyamat lezárásáról – ez volt az a kézzelfogható, pozitív hatás, amit mindig is kerestem a munkámban: látni, hogy egy ilyen kezdeményezés – még ha ‘csak’ egy lista is – valódi segítséget és esélyt jelenthet embereknek a megélhetésre és a jövőjük alakítására egy háború sújtotta országban.
A másik személyes: amikor önkéntesként Dél-Szudánban két kolléganőmmel egy helyi óvodában tanítottuk az ABC-t. Látni a gyerekek örömét egy ilyen szegény, posztkonfliktusos országban – ez olyan közvetlen és mély terepélmény, ami egy életre megmarad.
- Kinek ajánlanád a szociológiát?
Akiket érdekelnek a társadalmi jelenségek okai, akik érzékenyek a problémákra és „mögé akarnak látni”. A deviancia például mindig érdekelt: miért magas egyes országokban az öngyilkosságok száma? A szociológia széles alapot ad – később sokféle pályára lehet rálépni. Én például egy Cornell egyetem HR-minősítéssel (certification) egészítettem ki; a kettő együtt kiváló HR-hez. Fontos, hogy minél előbb legyen irány – különben az ember sodródik. Nekem mentorok sokat segítettek, és a kitartás is kulcs: rengeteg akadályon kell átjutni, és a pálya ritkán egyenes. Most külön nehéz: globálisan sok ENSZ-szervezet leépít (helyenként 20%+), így nő a verseny, de a célok elérhetők – csak fókuszálni kell és lépésről lépésre haladni.
- Nagyon szépen köszönöm az interjút és sok sikert kívánok a további munkádhoz!
Az interjút készítette: Völgyi Bence
