Fülöp Zoltán

Fülöp Zoltán a Dunántúli Napló újságírója, egykor a magyar és a kommunikáció szak padjait koptatta a BTK-n. Azóta aligha koptat bármilyen padot, vagy akár széket is, ugyanis nem tud megülni egy helyben, folyton jön-megy, szervez, intézkedik, hol kislányát viszi orvoshoz, hol egy készülő cikkhez készít telefonos interjút.
Beszélgetésünk időpontját kétszer módosítottuk abban a reményben, hogy nyugodtnak mondható körülmények között tehetem fel majd neki kérdéseimet. Végül egy eseménytelennek ígérkező péntek délután találkoztunk a Dunántúli Napló székházában, amikor is a már említett cikk kapcsán mintegy negyed óra állt rendelkezésemre ahhoz, hogy Zoli egyetemi éveiről, gyorsan és váratlanul jött munkalehetőségéről tudjak meg minél többet. Ennél azonban többet kaptam: egy beszédes, jó humorú beszélgetőtársat, akinek a Nap az ellensége, barátai a kollégái, és már rég nem csak „plusz egy fő” egy esküvőn. Jöjjön tehát „A 17 perces interjú”!

„Minden pénteken ott kosarazok, minden pénteken ott vagyok fönt. Az egyetemi óráim szintén péntekenként szoktak lenni, ott vagyok, tudod, és nem változott ott semmi. Ugyanazok az emberek, helló, helló, satöbbi. Nem estem ki az egyetemi körforgásból. ” 

Ezt az anyagot, amit most vettem fel, erős tizenöt perc alatt megírom, tehát van tizenhét percünk.

Tizenhét percünk van, oké. Nagyon energikusnak tűnsz, jössz-mész, míg én a diktafont vettem elő, Te még a telefoninterjúd kellős közepén voltál, előtte a kislányodat vitted orvoshoz… Hogy van?
Igen, jól van, köszönöm! A fülével voltak gondok, de szerintem nincs is olyan gyerek, akinek ne lennének gondok a fülével. Úgyhogy vele voltunk orvosnál, de most már jól van.

Ennek örülök! Nálad is 24 órából áll egy nap, vagy azért egy kicsit többől?
Nekem ez egy állandó feszültség. Itt, a munkahelyemen azt gondolják, hogy sokat vagyok otthon, otthon meg azt gondolják, hogy sokat vagyok a munkahelyemen.

És akkor hol vagy?
Szerintem mindenhol sokat vagyok. (mosolyog) Az újságíró munkában az a jó - meg a rossz is -, hogy soha nem tudod, mikor bejössz reggel, hogy mi fog történni. Ma úgy jöttem be, hogy totál alibi napom lesz. Tehát hogy nem csinálok semmit, - jó, ez nem igaz -, de hogy a hétvégi cuccokat elkezdem felvenni, satöbbi, satöbbi. És akkor 11 óra felé kiderült, hogy kell írnom egy anyagot, egy komplett oldalt meg kell csinálni, és reggel 8.20-kor már kiderült, hogy ezt az anyagot is meg kell csinálnom, amit most hallottál fél füllel. Egy elég komoly, nagy vezető anyagot, a holnapi újságba. Nem, nem… reggel még úgy volt, hogy a hétfőibe. Egyet telefonáltam, mondta az interjúalany, hogy délben hívjam. Aztán 11-kor, ezzel párhuzamosan kiderült, hogy az egész oldalt meg kell írnom, kiderült, hogy ezt a holnapi újságba kell megcsinálni. Fél 12-kor mentünk az orvoshoz, tehát egy picit már éreztem, hogy kezd csúszni a helyzet, de végül is nem csúszott el, csak annyi volt, hogy délben fel kellett hívnom a… Bocs, ezt fel kell vennem. (csörög Zoli telefonja, felveszi – B.R.) „Figyelj, negyedkor tudok menni…”

Szóval abszolút a szervezésen múlik minden…
Igen, igen. Csak állati gyorsan kell csinálni, meg egy csomó mindent nehéz leszervezni. Főleg ezek a rosszak, hogy az utolsó pillanatban is történnek dolgok, és akkor gyorsan kell reagálni. Látod, ezt az anyagot fent (a szerkesztőségben – B.R.) megnéztem, láttam, hogy hatvanhat sor. Most, hogy beszéltünk, van már egy kép a fejemben, ezért tudtam neki (az előbbi interjúalanynak – B.R.) azt mondani, hogy ezt erős tizenöt perc alatt megcsinálom. Most beszélünk még tizenöt percet, kettőkor felmegyek, és negyed 3-kor ezt át tudom neki küldeni. Vicces egyébként, de ebben olyanok játszanak azért, hogy ha ki van kapcsolva a gép, akkor gáz van. (mosolyog) Mert akkor az öt perc, míg feláll a rendszer, és akkor már csak tíz percem van dolgozni. De pont ezért nem szoktam kikapcsolni a gépet.

Ahhoz, hogy ezt most gyorsan meg tudd írni, hogy egyben legyen az anyag, korrekt is legyen, segít az, hogy anno magyar-kommunikáció szakos voltál?
Mind a kettő segít. A kommunikáció szak ad valamelyest egy kommunikációs bázist, amire lehet építeni. Tehát hogy tudok kommunikálni. Ez elég közhelyesen hangzik, ennél sokkal fontosabb az, hogy a kommunikáció szakon tanultam meg a rendszerben való gondolkodást. A sok kis dolog, hogy ha jól dolgozok, akkor a végén összeáll egy rendszerré. Ott, a kommunikációs tanszéken annyi mindent tanulunk, hogy szerintem, aki elsős, meg talán, még aki másodikos is, nem érti, hogy mindez hogy függ össze, hogy két dolognak mi az Isten köze van egymáshoz. De úgy harmadik-negyedikben elkezd összeállni, a végén lesz egy komplex kép a fejedben. Ebben az esetben, amit talán fél füllel hallottál is, nagyon sok mindent kellett megkérdeznem. De ebből nekem a végén egy cikket kell írnom, nem négyet. Tehát ezt valahogyan össze kell rakni. Az én feladatom az, hogy összerakjam. Ezt a kommunikációs tanszéken tanultam meg elsősorban. Magyaron pedig az írást. A magyar szakot lehet úgy abszolválni, hogy minimálba teszed az írást: szóban felelsz, zh-kat írsz, satöbbi. De lehet úgy is, hogy rengeteg szemináriumi dolgozatot írsz. Én a kettő között voltam, tehát sok szóbeli feleletem volt, meg sok írásbeli. Volt olyan félév, hogy tizennégy szemináriumi dolgozatot kellett írni, magyar-kommunikáción együtt. Azok kemény időszakok voltak, akkor megtanulsz gyorsan írni, nem feltétlenül tíz ujjal gépelni, csak egy idő után nincsenek már felesleges mondataid, hanem fejben megvan minden, és ezért tudsz gyorsan írni.

Igen, hallottam a beszélgetésed közben, hogy a lényegre koncentrálsz, és igyekszel olyan kifejezéseket használni, amikkel megragadod a lényeget.
Igen, mert másra nincs idő. Nagyon szívesen beszélgetek Hoppál Péterrel, egy kávé mellett, vagy reggel kilenctől tízig, de nem akkor, amikor ilyen rövid időm van. Így is már egy kicsit túlléptünk, azt hittem, hogy négy perc alatt lerendezzük, mert ami az újságba befér tőle, az tíz mondat, legfeljebb tizenöt. Egyszerűen több nem fér be.

Aszódon érettségiztél, hogy kerültél Pécsre? Miért pont a magyar-kommunikáció szakokat választottad?
Szoktam „tárcákat” írni a Dunántúli Naplóba, amikor még volt ez a műfaj, most már nincsen. Oda megírtam, és ez tök igaz, hogy én magyart akartam tanulni. Tök szerettem a verseket, meg olvasni. Nyáron, - én elég fehér bőrű vagyok, Te sem vagy azért barna, ahogy látom-, szóval én általában nyáron mindig ronggyá égek. Van is olyan pólóm, hogy „The Sun is my enemy”, tehát hogy a Nap az ellenségem. Sőt, két ilyen pólóm is van, mert annyira az… Szóval mindig, minden nyáron leégek, és volt egy olyan nyár, hogy átbicajoztam Százhalombattára, - mi arrafelé laktunk, oda-vissza volt 50 km-, na, azután egy hétig a pincében laktam, mert annyira leégtem. A Napon még normál szinten sem tudtam megmaradni, huszonöt fokon már kész voltam. A pincében laktam egy ilyen stóc könyvvel (mutatja), akkor se TV, se semmi, egy hétig ott laktam.

Ez mikor volt, hány éves voltál?
Tizenhét. Mint egy ilyen Tarantino - filmben, nem? „Szólj a bénának, a béna alszik...” Szóval én is lent laktam a pincében, és elolvastam az összes kötelező olvasmányt. Ez gimi harmadik és negyedik közötti nyáron volt, az összes könyvet elolvastam, ami negyedikre fel volt adva. Nagyon szerettem a magyart, én magyarra akartam jönni, csak anyukám azt mondta, hogy magyarból csak magyartanár lehetek, úgyhogy kell valami mellé. Mondtam, hogy a törit ne erőltessük. Évszámok, meg egyáltalán számok, na azt ne…. Azt mondta, akkor legyen kommunikáció. Azt meg akkor három helyen lehetett tanulni: Pesten az ELTE-n, de ott csak „B”-szakként. Bár fogalmam sem volt, hogy mit jelent az, de az olyan kicsinyítőnek hangzott, hogy „B-szak”.

Hol lehetett még kommunikációt tanulni?
Még lehetett Szegeden, Havas Henriknél, ó, az meg újságíró-képzés, nagyon gáz, úgyhogy oda azért nem mentem, és volt még Pécs, így akkor ide jöttem.

Milyenek voltak az egyetemi éveid?
Akkor voltam életemben először Pécsen, amikor felvételiztem. Mikor leszálltam a vonatról, azt se tudtam, hogy most jobbra vagy balra induljak, megkérdeztem valakit, mutatta, hogy „Arra!”, és elindultam. Nagyon nagy szerencsém volt nagyon sok helyzetben. Például akivel együtt felvételiztem, az lett az egyetemen az egyik legjobb barátom, Danielovics Miklós. Írtuk a felvételit, Miki ott ült mögöttem. Őt is felvették, magyarra, felvették kommunikációra is, gyakorlatilag már az első nap már úgy jöttem ide szeptemberben, hogy ismertük egymást. Aztán Mikin keresztül ismertem meg pár évfolyamtársamat is.

Név szerint?
Kovács Krisztát, Vorák Anitát, Liszits Ágit, Simonyi Cecíliát, Czuczai Lillát. Ők mind az én évfolyamtársaim voltak, együtt lógtak sokat. Miki a női nem elkötelezett híve, úgyhogy ő gyorsan összebarátkozott ezekkel a lányokkal, ő mutatott be nekik. Tudod, megjöttek az elsős lányok, akikre az idősebb fiúk egyből rámozdultak. Mindjárt itt fog ülni Nimmerfroh Ferenc, ő is az egyik rámozduló volt. (mosolyog) Szóval Nimmerfroh Feri, Somos Ákos, Lendvai Dávid, ők négy-öt évvel jártak felettem, így ismerkedtünk meg. Érted (közben mutatja): Miki, lányok, és így mondjuk a Feri. Őt ’95. szeptember 10-e óta ismerem, már tizenhat éve.

A Facebookon láttam pár képet is egyetemi éveidről…
Húúú, igen… (mosolyog)

Vannak képeid Varga Líviusszal, Lovasival is.
Igen, azok jó idők voltak… Ugye mi dolgoztunk a Pécsi Campusnál, ezt tudtad? Idekerültem Pécsre, nem akartam feltétlenül újságot írni, csak ez a brancs, tehát Somos Ákos, Lendvai Dávid, Nimmerfroh Feri, Győrffy Zoli, Nyaka Szabi, szóval ez a társaság csinált egy Pécsi Campus nevű újságot. Mivel együtt lógtunk sokat, felajánlották, hogy én is írjak. Mondtam, hogy jó, hát akkor írjunk! Szóltam Barnának, Bóta Barnának, hogy csináljuk együtt. Elkezdtünk írni az újságba, és szépen lépkedtünk. Először csak cikket írtunk, majd utána rovatvezetők lettünk, utána már főszerkesztő-helyettes lettem én. Szóval így lépkedtünk ott is előre, nyilván úgy, hogy akik előttünk voltak, azok kiöregedtek. A „kiöregedtek” azt jelenti, hogy ide jöttek dolgozni a Naplóba.

Most meg már Te is itt vagy.
Igen, tényleg ez a tök vicces, hogy ez kvázi logikus út volt: Pécsi Campus, Dunántúli Napló. Ezt az utat bejárták vagy nyolcan.

Mégis ki segített abban, hogy Te itt dolgozhass?
Az úgy volt, hogy… Várj, még a Líviuszt lezárom gyorsan. Mi Barnával nagyon sok interjút csináltunk zenészekkel. Lovasival rengeteget, nyilván ő volt a legkézenfekvőbb, és rajta keresztül Líviusz is ott volt, de tényleg a Kinó Puskin zenekartól a Vidámparkig, egy csomó ilyen volt. Anyukám mindig kérdezte, hogy oké, jó a Pécsi Campus, meg jó a magyar-kommunikáció szak, de mi lesz utána? Mondtam, hogy majd megyek a Naplóhoz dolgozni, mert mindenki odamegy. De én ezt nem gondoltam komolyan, csak meg kellett nyugtatni őt, tudod, szülők…

Sikerült?
Igen, akkor ezzel megnyugtattam, hogy megyek oda dolgozni, és tényleg az történt, hogy bejöttünk ide 2000 szeptemberében Bellai Lacival, aki akkor főszerkesztő volt a Pécsi Campusnál, hogy beszéljünk a Dunántúli Napló akkori főszerkesztőjével, Pauska Zsolttal, hogy hirdessen nálunk, magyarul adjon pénzt. Zsolt azt mondta, hogy oké, hirdet, meg ad egy kis pénzt, de maradjunk már itt, mert beszélni akar egy kicsit velünk. Mondtuk, jó, oké. Akkor volt, hogy a Dunántúli Napló internetes oldalát megújítják, és épít egy internetes brigádot. Ránk gondolt, hogy maradjunk itt. Vicces ám úgy bejönni, hogy puncsoskodsz egy kis pénzért, és akkor azt mondják, hogy jó, adok pénzt, de maradj itt, mert adok állást is. Erre abszolút nem voltam felkészülve. Van olyan, hogy azt gondolod, hogy „ez az utolsó nyár, jövőre már dolgozni fogok”, és nekem ez nem volt, kimaradt, mert egész nyáron elvoltam, és egyszer csak azt mondják, hogy akkor el kell kezdeni dolgozni. Most vagy soha. Nem volt, hogy „De még hadd bulizzak!”, az már nem. Megbeszéltük ezt, és mondtuk Zsoltnak, hogy jó, de kérünk egy kis gondolkodási időt. Mentünk el, és fél óra múlva csöngött a telefon, Pauska volt, hogy akkor mi lesz. Ennyi gondolkodási időt kaptunk, fél órát? Azt mondja, mit kell ezen annyit gondolkodni? Mondtuk, hogy jó, hát akkor eljövünk. Az is hozzátartozik, hogy elég jó fizetést adtak, konkrétan a felére gondoltam pályakezdőként. Olyan fizetést adtak, ami teljesen vállalható volt.

Ez hány éve történt?
Tizenegy most már, 2000-ben volt. Elkezdtünk itt dolgozni, és… várj, ezt felveszem (csörög megint a mobilja)…és azóta dolgozom itt. „Igen?”

Még egy gyors kérdés, amíg itt vagy.
Mondd csak!

Tavaly megkaptad a PTE Sajtódíját, amit minden évben olyan újságírónak ítélnek oda, aki sokat tett az Egyetem jó hírnevének öregbítése érdekében. Ehhez ezúton is gratulálok!
Köszönöm, de van ám még olyan, amiről beszélni akarok! (mosolyog)

Oké, de egy pár szót ejtsünk erről is! Míg vártalak, láttam a mai Dunántúliban, hogy írtál az ÁOK új állatlaborjával kapcsolatban…
Ja, ja, gondolom, most azt akarod kérdezni, hogy ez az egész hogy jött…

Nem, inkább az érdekel, hogy mi alapján választod a témáidat.
Igen, tulajdonképpen erről akartam beszélni, hogy amellett, hogy én itt elkezdtem dolgozni, az Egyetemen is „dolgozom”. 2002-ben végeztem, és elkezdtem rögtön a doktori iskolát a kommunikáció szakon. Majd egyszer be is fejezem, az óráim megvannak, meg minden, csak meg kéne írni az ezer oldalas disszertációt… De nem ez a lényeg, hanem az, hogy rögtön elkezdtem ott tanítani. Óraadó tanárként, felkért a Kommunikációs Tanszék. Gyakorlatilag kilenc év, az azt jelenti, hogy tizennyolc félév alatt szerintem egy olyan félév volt, amikor nem volt órám. Tehát tizennyolc félévből tizenhétszer tartottam órát a Kommunikációs Tanszéken – még néha a Magyar Tanszéken is-, tehát ott tanítok folyamatosan. Ennek az a hátulütője, hogy ez még több munka, a pozitív hozadéka pedig az, hogy nem estem ki az Egyetemről. Az én feleségemmel együtt jártam Magyar - Kommunikáció Szakra, csak ő egy évvel alattam járt, ő úgy megy fel az Egyetemre, ha fel kell menni, hogy csodálkozik, ha ismerőst lát, nálam meg nincs ilyen. Eleve minden héten, pénteken ott kosarazok…

A beszélgetésünk után is oda készülsz, nem?
Most nem tudok menni, emiatt a cikk miatt… Minden pénteken ott kosarazok, minden pénteken ott vagyok fönt. Az egyetemi óráim szintén péntekenként szoktak lenni, ott vagyok, tudod, és nem változott ott semmi. Ugyanazok az emberek, helló, helló, satöbbi. Nem estem ki az egyetemi körforgásból. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy fényezzem kicsit az Egyetemet is, -de abszolút jogos is egyébként-, hogy most van egy olyan rektor, Bódis József, aki abszolút sajtó-érzékeny. Tudja, hogy miről szól a sajtó, és ő szól!

Ő szól Neked, ha talál egy témát?
Igen, volt olyan, hogy ő hívott reggel nyolckor, hogy: „Szia Zoli! Láttad ma reggel a Magyar Tudományos Akadémia honlapját?”. Erre mondtam neki, hogy nem szoktam reggel nyolckor az MTA honlapját bújni… „Mert ha megnézted volna, láthatnád, hogy három magyar tudós nyerte az x díjat, és az egyik pécsi stb.”. Szóval, ahogy ők szólnak, én ott mozgok, ott is szerzek információt, meg azért az UNIV Pécsben is megjelennek, a kari lapokban is vannak olyanok, amiket érdemes megnézni. Az esküvői meghívókon egy ideig csak „családja”, úgy szerepelsz. Mert valójában a szüleidet hívják meg, és Te csak a „családja” vagy, a „plusz egy fő”, tudod. Meg ha leülsz valahova, akkor ott van, hogy „Szabó család”, de nem a Te neved szerepel ott, hogy Szabó Henrik… De egy idő után már névre szóló esküvői meghívót kapsz, az már jó, akkor már tudod, hogy felnőtt vagy. Most ezzel analóg az a helyzet, hogy azok az emberek, akik nekem régen az Egyetemen barátaim voltak, azok kerülnek fontos pozíciókba. Fölöttem lakott az Építők útján Stemler Miklós, Szabó Gábor, meg Kresák Gergő, ők voltak a felső szomszédaim. Stemler Miki az egyetemi sajtó közelében van, Szabó Gábor az ÁOK-n szintén sajtós, Kresi meg a kollégiumi ügyekért felelős, a Rektori Hivatalban dolgozik. Három olyan ember, akiket ezer éve ismerek, hát felettem laktak! Sokszor felmentem hozzájuk, mert hangosak voltak… (mosolyog) Ez nagyon megkönnyíti a kommunikációt, tudod, hogy olyanokkal kell beszélni, akiket ismersz.

Említetted a kosárlabdát, Te a névrokonoddal ellentétben (Fülöp Zoltán, a BFC Siófok korábbi csatára) ezt a sportot űzöd. Kikkel kosarazol? Esetleg velük, a régi szomszédaiddal?
Nem, nem… akikkel együtt kosarazom, azokkal együtt kosarazom tizenegynéhány éve. Szörnyű ebbe belegondolni! Például Miholics Zoltán, szintén magyar szakos volt, én mikor ide kerültem Pécsre, őt azóta ismerem, 1995-től. Zoli először még nem velünk kosarazott, mert másokkal játszott, de az biztos, hogy minimum tizenkét éve együtt játszunk. Régen a Kommunikációs Tanszéknek volt egy bérelt helye és időpontja, ez az úgynevezett „Kommunikációs Kosárlabda” volt, álltaira senki sem kommunikáció szakos már. Most már nem tudom, hogy milyen néven futunk, de ugyanazokból az emberekből áll a társaság tizenegynéhány éve, ez nagyon vicces.

Most ahogy már mondtad, nem kosarazni mész, hanem cikket írni, de aztán hogyan töltöd majd a húsvéti hétvégét?
Most az volt a terv, hogy nem dolgozok semmit, megyek kicsit lazítani. Anya (Fülöp Zoli felesége – B. R.) még nem tudja, hogy biztos, hogy kell dolgozni, mert ezt meg kell csinálnom, van egy oldalam is, azt is meg kell csinálni… Látod, az a gáz az újságíró munkában, hogy olyan nincsen, hogy teljes lazítás. Most elmegyek én lazítani, de aztán holnap ideszervezik Michael Jordant, vagy Zinédine Zidane-t, akkor nem csinálhatok úgy, hogy „én most szabin vagyok”. Ezeket meg kell írni. Ha van egy terület, ami a tied, márpedig az újságnál így van, hogy vannak területek, akkor nincs menekvés. Hogyha történik valami, akkor azt meg kell csinálni!

Ennél jobb végszó azt hiszem, nem is kell…
Küldjem a Ferit?

(Bezzeg Réka)