Beck Zoli

Beck Zoltánt a 30Y énekeseként ismerhetjük, mellette a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Romológia szakán egyetemi adjunktus. Korábban magyar szakon végzett irodalomtudomány specializáción, viszont egyetemi éveit érdekes kitérők után kezdte meg. Erről az időszakról, valamint a bölcsészet lehetőségeiről beszélgetünk vele a BTK-hoz közeli Paulus kávéház teraszán.

„Varázstalanítani a világot annyit jelent, hogy nem lesz értelme benne élni. A bölcsészettudomány is valami ilyesmi: bár nem lehet vele ezt csinálni, vagy azt csinálni, valószínűleg az alapját adja az emberi gondolkodásnak. Bár nem lehet explicit módon igazolni az értékét, minden, ami emberi lesz a világban, általa lesz emberi. Ezért nem tud hiábavaló lenni a bölcsészettudomány.”

Szia, minden rendben? - kérdezi.

Nagyjából… az utolsó szigorlat megvolt, most aláírásokért rohangálok, mert volt egy kis kavarodás a kurzuskódjaimmal

Hát hajrá, sok sikert hozzá! Ez már a könnyebb része. És miről is fogunk beszélgetni?

Csinálunk egy közösségi portált az olyan öregdiákok számára, akik ide jártak a Pécsi bölcsész karra, vagy itt végeztek.

Na, én itt is végeztem, velem jól jártok.

Irodalom, ugye?

Bizony.

Akkor hasonló cipőben járunk…

Mondhatni kollegák vagyunk. (nevet)

És milyen végzettséget szereztél?

Egész pontosan magyar nyelv és irodalom szakos középiskolai tanár vagyok.

És miért ezt a szakot választottad? Mik voltak a terveid az irodalommal?

Figyelj, ilyen tekintetben nagyon vargabetűs a tanulmányi pályafutásom – nagyjából az általános iskola óta össze-vissza vagyok. Voltam egy évig gimnazista Szentesen, onnan leginkább a magaviseletem okán eltávolítottak egy év után. Visszakerültem Ajkára, a Bródy Imre Gimnáziumban érettségiztem, viszonylag gyalázatos eredménnyel.
Amikor a magyar szak mellett döntöttem, nem azért választottam, mert a számtalan felkínált alternatíva közül ez tűnt a legszimpatikusabbnak, hanem az volt a helyzet, hogy semmi más mellett nem dönthettem volna, ha akarok, ha nem. De persze előtte sem véletlenül jártam dráma tagozatra, ez a világ, leginkább az irodalom az, ami vonzott. Viszonylag sokat olvastam, de ezekkel az eredményekkel sok esélyem nem volt, hogy bölcsész karra jelentkezhessek, így egy olyan helyet kerestem magamnak, ahova magyarral és történelemmel lehetett felvételizni, és nagyon alacsony a ponthatár.
Beadtam a jelentkezésemet a legalacsonyabb pontszámú helyre, ez a Soproni Óvóképző Főiskola volt akkoriban, és meglepő módon viszonylag sok ponttal felvettek óvóbácsinak. Ezek után eléggé illogikus gondolkodással úgy voltam vele, ha már felvettek, nem megyek el, mert ezek szerint máshova is felvennének (nevet). Így egy ideig képesítés nélküli dekoratőr voltam az Ajka és Vidéke Áfész nevű cégnél, ahol kirakatokat rendeztem a Horizont Áruházban, illetve dekorációkat készítettem a Devecseri Hangya ABC-nek. Tehát ilyenfajta munkákat csináltam, meg titokban szitalenyomatokat készítettem pólókra, úgyhogy a ’90-es években Ajkán volt olyan srác, aki Run D.M.C.-s pólóban mászkált, amit én csináltam.
Ezek után adtam be a felvételimet Szombathelyre tanító szakra, ami többek között azért volt vonzó, mert a legjobb 12 felvételizőt automatikusan magyar szakra is felvették, amire nem mertem egyenesben jelentkezni. Szerencsére a legjobb 12 között voltam, így magyar nyelv és irodalom – tanító szakos lettem Szombathelyen, ahol mindkét szakon a diplomát szereztem.
Ezt követően jelentkeztem a pécsi bölcsészkarra, hogy elvégezzem az egyetemet, és 1998-ban végül magyar szakos bölcsész diplomát szereztem. Rá 1-2 évre Forray Professzorasszony elkezdte szervezni a romológia képzést. Engem a 90-es évek közepétől nagyon érdekelt a cigány irodalom, illetve az ehhez kapcsolódó teoretikus kérdések.

Próza vagy líra? Esetleg mindegy?

Próza, líra, minden. Ezen kívül a reprezentáció-kérdések is vonzanak, mert nem a szerzői származás nevű maszlagról van itt szó. A Professzorasszonynak én voltam az első szakdolgozója, és akkor még H. Nagy Péter is itt volt az irodalom tanszéken, aki publikálásra kérte a dolgozatomat, a Professzorasszony pedig vendégtanárként felkért egy kurzus megtartására - anyagi ellenszolgáltatás nélkül természetesen. Önmagában jutalomnak éreztem azt, hogy taníthatok az egyetemen. Így aztán szemeszterenként 1-1 kurzust vállalva 4 éven át vendégtanárkodtam, 2002 őszén kaptam tanársegédi állást, ezzel párhuzamosan elkezdtem az irodalomtudományon a doktori képzést Bókay Antal témavezetésével, Thomka tanárnő kezei alatt. Ebben a történetben nagyon sok izgalmas kaland volt, de magyar szakosnak ezt nem kell magyarázni… 2009-ben védtem a disszertációmat, 2010-től pedig egyetemi adjunktusként dolgozom a megerősödött romológia szakon. Itt irodalommal, képzőművészettel, tankönyvkritikával és kicsit filmmel is foglalkozom. Az egyetemen belüli karrierem röviden így mesélhető el.

Ti a zenekar legtöbb tagjával Szombathelyen ismerkedtetek meg. Pécsen is vannak olyan személyek, akikre szívesen emlékszel, akik nagy hatással voltak rád?

Pécsi csoporttársaim közül, akivel máig tartom a kapcsolatot, Bokányi Péter, az Életünk főszerkesztője, kiváló irodalmár. Lánya a kőszegi Jurisich Gimnáziumba jár, amelyik az öcsém alma matere is, és éppen tavaly ősszel voltunk egy ajándékdélutánon, tartottam egy rendhagyó irodalomórát, és adtunk egy kiskoncertet. De a doktori képzés során is szereztem olyan ismerősöket, akikkel kollégák vagyunk, bár inkább a hasonló gondolkodásmód jellemzi a viszonyunkat: Sári Laca sokat segített nekem az angol és amerikai szakirodalom feltárásában.

Ő is focizik, ugye?

Igen, olyannyira, hogy az írók válogatottjának a tagja. Ugyanígy Bagi Zsolt is társam volt, de Böhm Gáborral is nagyon jó viszonyban vagyok, akivel találkozásaink szellemileg mindig nagyon érdekesek tudnak lenni. Sokat jelentett Forray Tanárnő inspirációja, Bókay tanárurat először Szombathelyen láttam, amikor forradalmi erejű volt a József Attila értelmezése. Nagyon sokat tanultam Thomka Beátától, akinek nagyon mély és erős tudása van. Nyelvészeti tudásomat meghatározta Dobó Attila, Székely Gábor és Medve Anna munkássága, Kovács Zoltán stílustörténeti előadásait is nagyon szerettem. Hallgatótársak közül máig is jó kapcsolatban vagyok Szolláth Dáviddal, aki azt hiszem, az MTA Irodalomtudományi Intézetében van jelenleg, és a Jelenkornak is szerzője/szerkesztője vagy Vári Gyurival, bár igencsak ritkán találkozunk személyesen, de hellyel-közzel tudunk egymás dolgairól. Szóval ezek nem feltétlenül barátságok, de olyan szoros kapcsolatok, amelyek az ember szellemiségét, világlátását nagyban meghatározzák. Ha van az alma materségnek lényege, akkor ezek a lazán szőtt, de nagyon biztos informális kapcsolatok ide tartoznak. A rock’n’roll már nem ilyen világ.

Említetted, hogy társaid hatással voltak a világképedre. Maga a képzés miben befolyásolta életed? A bölcsész szemlélet tetten érhető-e filozófiádban?

Ha össze kellene foglalnom, amit megtanultam, az a kritikai pozíció. A világnak az a fajta szemlélete, amelyben el tudod foglalni a kérdező pozícióját, ahol nem válaszokkal készülsz, hanem kérdésekkel. Inkább a szakadáshelyek érdekelnek, semmint a befoltozásokkal adott válaszok. Így inkább olyan kérdéseket teszek fel, melyek más-más válaszokat implikálnak. Hozok egy idétlen, de klasszikus példát: ha ül egy ember a fa alatt és a fejére esik egy alma, és az az ember gyümölcskertész, akkor elkezdi nézegetni az almát, hogy miért esett le, esetleg szétvágja, megnézi, hogy rohadt vagy kukacos-e, megnézi a többi almát, amik nem estek le, és megnézi azokat is, amelyek körülötte leestek, összehasonlító vizsgálatokat végez, az alma lesz érdeklődése középpontjában. Ha ez az ember közgazdász, akkor egyből elkezd egy papírt elővéve számolni, hogy mennyi kárt jelent az, ha az almák még érés előtt lehullanak a fáról, másrészt pedig, hogy mit lehetne ezekkel kezdeni, hogy mégiscsak hasznot lehessen hajtani belőle, hogyan lehetne belőle jó pálinkát főzni, vagy bármi. A jogász valószínűleg az embert a fa alatt kezdi el vizsgálni, hogy vajon jogosan tartózkodik-e egy magánterületen, másrészt, ha itt tartózkodik, mennyiben felelős azért, hogy az alma leesett a fáról. Hogyha Newton ül a fa alatt, nem az almát kezdi el vizsgálni, hanem a Földet, és elkezd gondolkodni, hogy mi az oka annak, hogy az alma le- és nem fölesett. És rájön, hogy ez a gravitáció. Na, durván leegyszerűsítve a lényeg mégis az, hogy a nézőpontok sokfélesége hogyan rajzol ki egymás mellett párhuzamos narratívákat, ezek néha hogy érnek össze, hogy szaladnak szét, ezek amikor ellentmondanak, akkor sem cáfolják a másikat, hanem viszonyba kerülnek egymással. Azt hiszem, alapvetően ez a kritikai értelmiségi szemlélet.

Tehát a kritikus egy másik fa alatt ül, és azt figyeli, hogy embereink hogyan válaszoltak az alma leesésére.

Igen, igen. Azt hiszem, a kritikai pozíció lényege a kérdésfeltevés. Az érdekel, egy dologra hogyan kérdezünk rá sokféleképpen. Nem az a célom, hogy kizárólagosságokat hozzak létre, és azt mondjam: ez érvényes, a többi pedig nem. Egyszerre több dolog is lehet érvényes. Ez pedig nagyon fontos szemléletmód. A másik dolog, amit tanultam, az a reflexív viszony. Az arról szól, hogy mindig benne állunk egy narratívában, vagy inkább egy diskurzusban. Nem vagyunk függetlenek attól, amiben gondolkodunk, és ezért állandó feladatunk, hogy a magunk szerepére, értelmezési pozíciójára rákérdezzünk. Ez nagyon jó, mert pont szembe megy azzal a gondolkodási stratégiával, amely ellenségeket, sztereotípiákat szül. Mert az ilyen kritikai szemlélet nem tesz mást, mint minden pillanatában leleplezi magát a gondolkodási stratégiát, amely erre az eredményre jut. Az a lényeg, hogy képes legyél egy olyan gondolkodási stratégiára, amely tudományos problémákat képes meglátni. Számomra a gondolkodásnak mindig ez az izgalma, maga a folyamat, nem pedig a végpont: jobban érdekel, hogy mi van az első mondat előtt, mint az, hogy miről szól az utolsó mondat.

Szoktad hangoztatni, hogy nem vagy költő, hanem dalszövegíró. Mi a különbség a kettő között? Hogy írsz meg egy dalszöveget?

Általában nagyon gyorsan (nevet).

És mennyire tudatosan írsz? Irodalmi tanulmányaid mennyire befolyásolják az alkotási folyamatot?

Nem írok nagyon tudatosan. Egyrészről az van, hogy aki irodalom szakon végzett, nagyon nehezen olvas utána. Hivatásos olvasók leszünk, és eltűnik az a naiv élmény, amit a szak megkezdése előtt jelentett az olvasás. Innentől már nem tudunk függetlenedni, nem vagyunk tiszta lapok, amikre ráírnak a könyvek, hanem mindenhez tudunk kötni valamit. Kézbe veszel egy Dosztojevszkijt és ott hallod az összes oroszt minden sorában, és ott visszhangzik benne modern európai prózairodalom. Tehát nem tudsz ott állni csak egy regénnyel és naiv olvasóként azonosulni egyik vagy másik figurájával. Azt hiszem, ugyanerről van szó az írásnál is: nincsen független írás. Az a helyzet, hogy a zenészeket is állandóan azzal zaklatják, hogy milyen zenei inspirációk érik őket, mik azok a zenék, amik hatnak rájuk. Én mindig mondom, hogy nem zenei kérdés számomra egy dal, ezek szerint én tényleg nem vagyok zenész. Nem zenei kapcsolódási pontokat keresek, hanem személyessé váló nagyon széles élményanyagot. Amiben lehet bármilyen történés, mondjuk ennek a veled való beszélgetésnek egy félmondata, akár lehet egy tényleges történése a világnak, amit éppen megtapasztalok, lehet benne egy Csontváry-festmény, lehet benne egy régen olvasott regény, egy kiváló Ady-vers, egy Kurt Cobain-félsor, egy intenzív filmélmény, a lányom elejtett szava, vagy bármi. Tehát vannak élmények, amik valahogyan összegyűlnek bennem, valamivé lesznek, és egy adott pillanatban áttörik az élményhatárt, majd szövegesülnek 1-1 félsorban. Egy részük autobiografikus elem, egy részük meg mímelt autobiográfia, egy részük direkt szerep, kölcsönvett szó, hang, vagy akkordfűzés. És persze közrejátszanak a zenei élmények is, de Csajkovszij és Beethoven legalább annyira, mint amennyire mondjuk a Pearl Jam vagy a Radiohead. Az a helyzet, ezek mind-mind folyamatosan működnek bennem, és nem lehet kimatekozni melyik mi módon fog aktuálisan átütni. Az a kérdés, hogy ami létrehozódik, megíródik, vagy amikor eljátsszuk, az az adott pillanatában egybeesik-e veled. Ezért nem ugyanaz, mint a költészet, annak teljesen más a kérdése. Én egyszerre előadója is vagyok a dolognak, mégiscsak az van, hogy minden egyes alkalommal a saját személyességemmel hitelesítem azt, amit megírok, egy költőnél ez nincs így, neki nem kell állandóan ilyen módon jótállnia. Ezért nem megy könnyen az, hogy másnak írjak dalt: az már nem a sajátom. Legutóbb a Goulasch exoticának írtam a Díványdalt, és a Roy énekli, és tényleg nagyon nehéz másnak írni, nehéz, ha nem én énekelem. Számomra mindig az a kérdése egy dalszövegnek, hogy megvan-e benne ez a személyes azonosságélmény. Ha ez megtalálható benne, akkor azt a dalt igaznak hallom, ha nem, akkor nem tudjuk eljátszani, mert nem vagyok színész. Összesen van 50-60 dalunk, és jellemzően egy adott időszakban 30-35-öt rotálunk, és egy koncerten játszunk belőlük 18-20-at. Minden este kérdés, hogy mit játszunk, melyik az a dal, amelyikbe bele tudunk bújni.

És mi a döntő ilyenkor, az aktuális hangulat?

Igen, az attitűdjeink, a hangulatunk, a hely hangulata, az, hogy mi öten hogy vagyunk együtt, nagyon fontos, hogy mi születik ötünkből. Látod, ha teoretikusan kéne elgondolni, itt is az van, hogy mi van velünk, hogyan megy rajtunk végbe a folyamat, jobban érdekel a közöttünk lévő viszony az alkotás folyamán, mint végül az, hogy a dal mi lesz. És ennek néha árt a reflexió, szeretem nem tudni, hogy mi vagyok az egész folyamatban. Néha ott kell a tudatosság, hogy kimenekülj az értelmezői csapdából (nevet).

Ennek az extrém megvalósítása a szabad írás?

Azt hiszem, igen.

És melyek azok az élmények, amikre szívesen emlékszel, és az egyetemtől kaptad?

Hát az a baj, hogy a legkedvesebb élményekre az ember néha nem emlékszik (nevet). Annyira nem volt intenzív az egyetemi életem, valószínűleg azért, mert későn kerültem bele ebbe a történetbe. Az anekdotikus történeteim inkább a főiskolai éveimhez kötődnek, az egyetemi évek nagyrészt kimerültek a nagymértékű ingázásban. Abban az évben született a lányom, amikor diplomáztam, és valószínűleg attól lett ilyen bölcs, hogy mivel mindig megnyugtatta a hangom, így másfél-két hónaposan már Derridát, Habermast, Lyotard-t, Deleuze-t olvastam neki.
1-2 éves koráig az irodalomtudomány legfontosabb irányzatairól hallott már, mivel egyszerűen nem tudtam máshogy haladni tanulmányaimmal, csak ha így olvastam fel neki. Így nagyon fontos tudatalatti élményei vannak a lányomnak, és felnőttkorának nagyon sok patologikus tünetét mind arra vezetheti majd vissza, hogy az apja koragyermekkorában elbizonytalanította a világról való tudásában; amikor azt kellett volna mondani, hogy „piros-zöld-kék,” akkor ő a „tegyük fel-meglehet-talán-esetleg” verziókban mozgott és nem kapott egy szemléleti biztonságot (nevet). Miután pedig beindult a zenekar története évi 80 koncerttel, nem a nagy egyetemi kalandokra emlékszem vissza, mert ma is folyamatosan történnek az események, és néha visszasírom a nyugodt egyetemi éveket, amikor nem volt olyan sok dolgom. Talán az egyetlen olyan ember vagyok, aki az egyetemi évei alatt kevesebbet kalandozott, mint azután.

Szerinted hogyan érvényesíthetők a bölcsészettel szerzett szemléletek a mai világban?

Alapvetően az a helyzet, hogy első ránézésre a bölcsészettudomány a legfölöslegesebb a világon. Nem lehet vele utat építeni, autót csinálni, házakat felhúzni, fűtést szerelni, falábakat esztergálni, ételt előállítani. Közben pedig az van, hogy ha kivesszük a világból azt, hogy gondolkodjunk általában, akkor kiveszik a világból minden, ami az emberi élet lényegét adja. Varázstalanítani a világot annyit jelent, hogy nem lesz értelme benne élni. A bölcsészettudomány is valami ilyesmi: bár nem lehet vele ezt csinálni, vagy azt csinálni, valószínűleg az alapját adja az emberi gondolkodásnak. Bár nem lehet explicit módon igazolni az értékét, minden, ami emberi lesz a világban, általa lesz emberi. Ezért nem tud hiábavaló lenni a bölcsészettudomány.

Ha újra lehetne jelentkezned, akkor is ide felvételiznél? Miért volt jó Pécsett bölcsésznek lenni?

A válaszom igen, ugyanis nem véletlenül jöttem ide és költöztem Pécsre az egyetemet követően. Annyi jót mondtam már, de egy érvet kihagytam: magát a várost. Erősen közhelyes a történet, de az van, hogy én nem vagyok pécsi, viszont az itteni élmények megmaradnak. Imádok turistáskodni a városban, nézni az elképesztően szép épületeket, szeretek benne néha eltévedni, szeretek a bringámmal új útvonalakat felfedezni. Emellett Pécs egy eléggé inspiráló közeg, persze ebben az egyetemnek is nagy szerepe van, de a lényeg, hogy ez az a város, ami leginkább alkalmas arra, hogy én élni tudjak: képes nagyon kisvárosi, néha falusi arcot mutatni, de képes nagyváros is lenni, és folyamatosan megvan a barátságos biztonságérzete. Ugyanakkor sokféle nációjú történettel rendelkezik a város, ez a kulturális örökség itt szerencsére oda vezetett, hogy Magyarország legnyitottabb városa Pécs. Tulajdonképpen olyan nyitott társadalom, ami a honi viszonyokhoz képest meglepően toleráns, meglepően elfogadó, és mindig mutat hajlandóságot az újdonságra. Ebben egyedül Szeged rokonítható Péccsel, ez abban is megmutatkozik, hogy a szegediek mindig azt mondják, hogy szülővárosukon kívül van egy másik kedvenc helyük: Pécs. És ez fordítva is igaz, tehát van egy látens testvéri kapcsolat a két város között. És az olyan öreg tinédzserek, mint én és a barátaim ugyanígy gondoljuk, akárcsak a bennünket követő generációk.

(Rókus Ákos)