Ágoston Zoltán

Ágoston Zoltán a Jelenkor című irodalmi folyóirat főszerkesztője, magyar-művészettudomány szakpáron végzett irodalmár, újságíró. Az általa vezetett lap szerkesztőségében kérdeztük egyetemi éveiről, korábbi hallgatótársairól.

"Az, hogy megismertettek bennünket az összes fontos művészeti-filozófiai gondolkodásmóddal, a kritikusi munkát nagyban segíti, s nagyon fontos, hogy tanulmányaimnak köszönhetően nem veszek el a végtelen sok szöveg végtelen sok utalásai között.”

Ön a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-esztétika szakán tanult. Miért ezt a szakot választotta? Mik voltak a tervei, elképzelései, ezen elvárásai hogyan valósultak meg?

Akkor még Janus Pannonius Tudományegyetem volt az intézmény neve. 1984-ben érettségiztem Pécsett – előtte Dombóváron is voltam gimnazista, és csak az utolsó évet végeztem itt – a mostani Babits Mihály Gyakorló Gimnáziumban. Ezt követően egy évet katona voltam Pécsett tüzérként az akkori tüzérlaktanyában. A magyar-esztétika szakon 1985-ben kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat. Eleinte a magyar és a történelem szak vonzott, korábban meglepő módon a földrajz is. Ez utóbbit máig is nagyon szeretem, de a humán látásmód egyre inkább eluralkodott rajtam. Tulajdonképpen a filozófiai tanulmányaim során – melyek már a gimnázium utolsó évfolyamában elkezdődtek – találkoztam olyan szövegekkel, amelyek elkezdtek érdekelni. Akkoriban nem volt a pécsi egyetemen magyar-történelem szak, amit kerestem, és nem akartam Pécset elhagyni, mert jól éreztem itt magam, és már az akkori magyar-esztétika szakosokkal kapcsolatban voltam, ugyanis a legelső évfolyamos esztétika szakosok közül többel is egy albérletben laktam már gimnazistaként, például Farkas Zsolttal, akivel már Dombóváron is egy gimnáziumba jártam és nagyon jó barátságban voltunk, valamint Gallasz Józseffel, aki tragikus módon életét vesztette az Air France gép lezuhanásakor. Együtt buliztam velük, és persze azt is láttam, hogy mi az, amit tanulnak. Állandó beszélgetések zajlottak, és úgy éreztem, hogy ez elég érdekes, hagyhatjuk a magyar-történelmet ahogy van, és ugye különben sem akartam innen elmenni. Tehát tulajdonképpen ez a fajta személyes megismerkedés azokkal az emberekkel és témákkal, amik akkor az esztétika szakot jellemezték vezetett oda, hogy ide jelentkezzek.

Milyenek voltak az egyetemi évei? Milyen élményeket szerzett itt? Milyen tevékenységeket végzett az egyetem alatt – vagyis, a tanulás szervezett keretein túl milyen egyéb tapasztalatokkal rendelkezett, mire lediplomázott?

Akkoriban mások mellett Jankovits László, aki azóta is meghatározó személyisége az egyetemi életnek, Gálosi Adrienne, aki az esztétika tanszéken tanít és V. Horváth Károly jártak oda. Maga a szak mély hatással volt rám, nagyszerű figurák tanítottak bennünket. Ez volt az egyetlen hely akkoriban, ahol fő szakként esztétikát vagy művészettudományt lehetett választani. Jó néhány olyan fiatal tanár tanított itt, akik az ELTE idősebb tanári karába nem fértek be a 80-as évek közepén, vagy akik – meg merem kockáztatni – politikailag nem illettek bele a képbe. Ilyen renegát figura volt Kisbali László, akinek az esztétikatörténeti előadásai elképesztően nagy hatással és szemléletformáló erővel bírtak, noha nem mondanám, hogy egyszerű volt megérteni őket. Egészen hosszan kellett szokni a stílusát, és csak 1-2 év után konstruálódott meg a fejemben az egész. Amíg nem volt meg az a kulturális mögöttes, hogy összeállhasson a kép, addig csak próbáltam megérteni az utalásokat. De tény, hogy idővel az a nem lineáris módon előadott tartalom, amit ő átadott, az idővel valamiféle egészet alkotott bennem, és az hatalmas élményt jelentett.

Aztán például az író, drámaíró Nagy Andrásnak voltak pazar foglalkozásai, ahol mindig az adott olvasmányhoz köthető elméleti írásokat is olvastunk. Például az Édes Anna mellé Freudot és Jungot kellett tanulmányoznunk, hogy meglegyen a szükséges háttértudásunk.

Még jó páran voltak ilyen emlékezetes tanárok, nagyszerű régi magyar irodalomtörténet tanárunk volt Horváth Iván, egészen fantasztikus volt az a modern szemlélet, az eleven, finom ironikus előadásmód, amivel a tananyagot tárgyalni tudta. Végtelenül magával ragadóak voltak Somlyó Bálint esztétikai órái, valamint Tatár György mitológiai és ókori keleti kultúrákkal foglalkozó előadásai is. De sorolni lehetne az olyan oktatókat is, akikkel csak néha-néha találkoztunk, mint például Fülei-Szántó Endre, aki lenyűgöző figura volt hihetetlen tudással. Vagy Csepeli György szociálpszichológia kurzusa is rendkívül emlékezetes számomra.

Önök hallgatóként szerveztek kirándulást Prágába, ez ösztöndíj keretein belül volt?

Nem, ez privát szervezésben zajlott. Akkoriban ennek az ösztöndíjas világnak nem volt nagy szerepe, közülünk, azt hiszem,  Méhes Károly volt az egyetlen, aki Amerikában is tanult, így aztán nem is velünk végzett. De a prágai kirándulás nagy élmény volt, például az Arany Tigris sörözőben láttam Bohumil Hrabalt. Egy másik alkalommal a társaim dedikációt kértek tőle a Sörgyári capriccio magyar kötetébe. Meg is szerették volna hívni egy sörre, de akkor épp jó kedvében volt, és azt mondta nekik, nem, itt én vagyok a házigazda, és ti a vendégek, így ő fizetett mindenkinek egy kört. Emellett az aláírásnál is hajszálpontosan tudta, melyik magyar névben hova kell rakni az ékezetet. Nagyon nagy figura volt.

És csoporttársai közül kikre emlékszik szívesen? Említette, hogy Ön például Méhes Károly csoporttársa is volt…

Igen, a csoportban voltak olyanok, akiket érdekelt az esztétika, és olyanok is, akiket kevésbé. Karcsi már akkor költő volt, őt talán az esztétikai rész elméleti alapjai kevésbé érdekelték. Akkoriban elsősorban verseket írt, járt Tandori Dezsőhöz, összeismerkedett Bereményi Gézával is, legutolsó könyvének hátulján például ott van Bereményi ajánlója. A mi évfolyamunkba járt Szécsényi Endre, aki itt is tanított a Pécsi Tudományegyetemen, de most már az ELTE esztétika tanszékének oktatója. Feleségem, Getto Katalin is csoporttársam volt, ő építészet esztétikával foglalkozik és rengeteget fordít angolból. Lovas Csilla Szekszárdon dolgozik, például a Mészöly-kiállítás és berendezése az ő munkája. Mokos Tibor akkoriban új hullámos rockzenét játszott a zenekarával, ma a városi televízió főszerkesztője.

Hogy érzi, eddigi tanulmányai hogyan befolyásolták életét? Változott-e valamit szemléletmódja, életfelfogása, világképe?

Nagyon fontos hatások voltak ezek az évek egész gondolkodásomra nézve. Filozófiatörténetet ma is nagyon szívesen olvasok, ha időm engedi. Az értelmiségi nevelődés szempontjából nagyon fontos tapasztalatok értek: Csepeli György tette fel az egyik óráján a kérdést, hogy milyen folyóiratokat olvasunk. Mondtunk 4-5-öt, a Jelenkort akkor is forgattuk már, de voltak olyanok, akik egyáltalán nem tudtak semmit sem mondani. Akkor ő meglehetősen határozottan kiadta, hogy következő órára ezt és ezt kell olvasni, és referátumot készíteni, hogy mit is találtak azokban a számokban. Leszögezte, hogy a folyóirat-olvasás az értelmiséginek kötelessége. De említhetném Bécsy Tamás emlékezetes mondását is: „a tudomány nem svédasztal.” A metafora világos: nem csipegethetünk róla kedvünkre, hanem az egésszel kell foglalkoznunk.

Emellett nagyon fontos, hogy szellemi szabadságunk volt, bár tegyük hozzá, akkor már sem politikai sem filozófiai-esztétikai értelemben kommunista tévképzeteink nemigen voltak, noha a 80-as évek közepén nem számíthattunk arra, hogy olyan hamar megtörténik a rendszerváltás. Egyszer előfordult, hogy a komplett magyar szak nagyelőadása előtt bejött valaki, hogy itt van-e XY, mert párttaggyűlés lesz. És akkor nagy zúgás volt rá a válasz, mindenki mondott valamit a fogai között, búzott, mindössze egy ember volt a körülbelül száz emberből, aki párttag volt…

Tehát a tanárok szellemi szabadságra neveltek, akkor is, ha ez vitában alakult ki, ami nagyban befolyásolta látásmódunkat és az egész világban való további tájékozódásunkat. Az egyetem másik fontos részét jelentették az egymás közötti beszélgetések. A későbbi képzési időszakokhoz képest nagyon erős volt a csoportunk összetartozása, de még inkább igaz ez az első esztétika szakosokra, ők a mai napig rendszeresen összejárnak. Velük nekem is, és csoporttársaimnak is nagyon szoros volt a kapcsolatunk. Jankovits László tutorizált bennünket, ő ma is szerzője a Jelenkornak, tehát máig eleven ez a kapcsolat. De az egyetem fiatal tanáraival, például Bagi Zsolttal, Sári B. Lászlóval is hasonló a helyzet. Szerencsére sok szerzője van az egyetemről a Jelenkornak, elég szoros a kapcsolatunk. A volt tanáraim közül is többen rendszeresen írnak a folyóiratba, így Nagy Imre vagy P. Müller Péter. És a tanárok is terelgetik ide a diákjaikat, van gyakornoki lehetőség számukra a szerkesztőségben. Olykor elküldik azokat az írásokat, amelyek megütik a kívánt szintet, több jól sikerült szemináriumi dolgozat is megjelent már itt, például Vári György Radnóti dolgozata is, aki azóta már a magyar irodalomkritikának egyik legfontosabb fiatal szereplője.

A diploma megszerzése után hogy indult el a pályán? Hogyan lett Önből a Jelenkor főszerkesztője, milyen kompetenciák szükségesek ahhoz, hogy valaki sikeresen foglalkozhasson ezzel a mesterséggel, mennyire volt elegendő alap ehhez a Bölcsész Karon szerzett tudás?

A diploma után rövid ideig, mintegy másfél évig újságíró voltam különböző itteni lapoknál. 1992 szeptemberétől dolgozom a Jelenkornál, de előtte is voltam már itt gyakorlaton a ’80-as évek közepétől két ízben is, akkor még a Széchenyi tér 17-ben, a legendás nagy szerkesztőségi épületben. Tehát a lapról és történetéről már volt némi képem. Ám mégis nagyon sok véletlen volt abban, hogy épp megüresedett egy szerkesztői pozíció. Korábban is írtam már pár kritikát a Jelenkornak és a Pécsi Tér című városi hetilapnak, így tehát láthatták, hogy olvasok és érdekel az irodalom. Ekkor már Takáts József nem dolgozott itt, de vele körülbelül 1990-től kezdve együtt fociztunk, majd csapattársak voltunk a magyar íróválogatottban. Az esztétika tanszékről nem vezetett egyenes út a szerkesztőségbe, mert bár megvolt a művészetfilozófiai és esztétikai képzettségem, de kritikákat nem nagyon írogattam előtte. Volt az egyetemen a Janus című folyóirat, oda kezdtem el a Schlegel-testvérek nagybácsijának, Johann Elias Schlegelnek az utánzásról írott tanulmányát fordítani, de nem volt annyira érdekes, és abbahagytam, nem is jelent meg. Tehát a háttértudásom olyan formában volt meg, hogy nagyon tágas gondolkodási horizontot nyitottak meg a tanáraink. Onnantól kezdve folyamatosan olvashattam, és el tudtam helyezni az információkat, megvoltak a viszonyítási pontok. Ez nagyon fontos volt, és mellette rugalmassá is tett a képzés, így nem okozott problémát, hogy a kortárs irodalommal kezdjek el foglalkozni. De az, hogy megismertettek bennünket az összes fontos művészeti-filozófiai gondolkodásmóddal, a kritikusi munkát nagyban segíti. A Jelenkorban megtestesülő gondolkodásmódot menet közben ismertem meg, mint ahogy erre most is megvan a lehetőségük a gyakornokoknak. De nagyon fontos, hogy tanulmányaimnak köszönhetően nem veszek el a végtelen sok szöveg végtelen sok utalásai között. Emellett egy szerkesztő életében nagyon fontos a szerzőkkel való kapcsolattartás, amely emberi kommunikációs képességeket igényel, amelynek vannak elsajátítható, megtanulható szabályai. Ezeket akkoriban nem tudtam az egyetemen elsajátítani, mert akkoriban nem voltak ilyen kurzusok. Ma már vannak a médiatudományi tanszéken szerkesztőségi ismeretek, valamint kritikaírás is, amit aztán én is tartottam az esztétika tanszék keretein belül.

Érzelmileg mennyire kötődik a Karhoz és mennyire kötődik a saját tanszékeihez? Ha újra jelentkezhetne, akkor is ide jelentkezne?

Az a szituáció és szellemi szabadság ugyanúgy már nem ismétlődne meg, mint abban a speciális időben, amikor én voltam egyetemista, és amelyről már meséltem. Az egy megismételhetetlen pillanat volt, amely évekig tartott. Azóta más lett az egyetem, nagyobb mennyiségben kerülnek be a hallgatók. Azt gondolom, azóta ez a történet megváltozott. Persze vigyázni kell a hanyatlástörténetekkel, mert mindenkinek az volt az aranykor, amikor fiatal volt, nem túl meglepő módon. A lényeg, hogy a Bölcsész Kar megszületésének volt egy eufórikus, nagyon dinamikus szakasza, ami azóta átállt normál működésre. Ez véletlenül sem jelenti azt, hogy ne lennének itt nagyon jó tanárok. Az egész szituáció más, és maga a háttér, Magyarország lett más. A csapongó, forrongó, kaotikus rendszerváltás korabeli állapot átváltozott valamivé, és rengeteg illúzió elveszett. És ez megtörtént az egész országgal, sok-sok intézménnyel és az egyetemekkel is. Aztán meg az esztétika tanszék is folyamatosan zsugorodik. Bármilyen átalakítás jött, az esztétika tanszéket kezdték el vegzálni, ha volt rajta sapka, ha nem, ahogy a vicc is mondja. Esztétikát újra tanulni? Igen, vállalnám, de választanék még valamit mellé.

Viszont nagyon hosszú volt az az időszak, amíg az egyetem épülete mellett elhaladva mindig megdöbbentem, hogy nem ide megyek be. Elmentem mellette, és éreztem azt a megdöbbenést, hogy nem oda járok be, és tévedésnek éreztem, hogy csak elhaladok mellette, ugyanis arrafelé lakom. Ez a furcsa érzéki csalódásom tényleg hosszú ideig tartott, legalább tíz évig. Szóval az egyetem termeihez, zegzugosságához, a különböző korokban egymáshoz ragasztott épületeihez, labirintusszerű folyosóihoz engem máig emlékek fűznek. Másrészt a nagyszerű kertet is imádtuk, fent a focipályát, úgy gondolom ezek ma is nagyon vonzóak. Az arborétum felejthetetlen érzéki élményt nyújtott, voltak is ott kint óráink, kvázi peripatetikus formában, amelyeknek megvolt a varázsuk. Tehát nagyszerű szellemi erőfeszítések és emlékek kötnek ide. Ilyenkor az ember egy kicsit sajnálja, hogy nem járt hosszabb ideig az egyetemre, nem húzta-halasztotta egy kissé a végét, mert az tényleg az ember életének legnagyszerűbb és legszabadabb időszaka.