Nimmerfroh Ferenc

Nimmerfroh Ferenc a Dunántúli Napló felelős szerkesztője közvetlenül kollégája, Fülöp Zoltán után mesélte el ellentmondásokkal teli, ugyanakkor nosztalgikus történetét. Nem szeretett volna egyetemi tanulmányokba kezdeni, aztán mégis rászánta magát erre, sőt, a BTK-ra kerülve kellemes csalódás is érte. Bár sokáig német-történelem felvételire készült, végül mégis magyar szakos lett. A népes évfolyamok ellenére is sikerült egy összetartó baráti közösségre találnia. Szerelmes volt a színpadba, de az újságírás lett a kenyere. 
A vele készült beszélgetésből nemcsak ezen ellentmondások okáról, hanem a ’90-es évek bölcsész éveiről, az akkori bulik hangulatáról, és a BTK adta lehetőségekről tudhatunk meg többet.

„Nekem az egyetem abszolút, tehát 100%-ban pozitív élmény. Nem is elsősorban azért, amit konkrétan a tanórákon kaptam, - nyilván az is fontos volt, mert voltak nagyon jó tanárok, akiktől sokat lehetett tanulni -, hanem inkább a közösség miatt.”

Köszönöm, hogy elvállaltad az interjút. Milyen napod volt eddig? Neked is annyira pörgős, mint a Zolié?

Mondhatjuk, hogy igen.

Hogyan telt?

Volt egy vezetői értekezlet, másfél, majdnem két órás. Délelőtt a kiadóvezetővel, a hirdetésvezetővel, a terjesztésvezetővel – ez mindig pénteken van – végigvesszük az elmúlt hetet, hogy mi hogy történt. Mindenki elmondja gondját-baját, eredményeit. Meg a lappal foglalkoztam tervezési szinten. Végignéztük, hogy mi lesz holnap az újságban, illetve hogy mi legyen.

És mi legyen?

Visszanézünk a tegnapi pécsi közgyűlésre, a pécsi önkormányzat az egész helyi közoktatási rendszert átszervezi, iskolákat zár be. Erre nézünk rá, hogy ez mégis hogyan fog menni. Aztán van egy érdekes történet. Az egyik baranyai község polgármestere, aki korábban a Szabad Demokraták Szövetségében politizálgatott, be akarja hívni a községbe a Szebb Jövőért Polgárjogi Egyesületet, amelyik most Gyöngyöspatán riogatja a romákat. Ezek a fő témák a holnapi nap.

A holnap hírei után beszéljünk egy kicsit a múltról! Komáromban érettségiztél, és aztán magyar szakra felvételiztél, és ott is diplomáztál 1997-ben.

2000-ben.

2000-ben? Az interneten ’97-et láttam.

Már ’97-ben kellett volna, mert ’92-ben kezdtem, de a diplomamunkát később csináltam meg, meg egy alapfokú kellett még a meglévő középfokú nyelvvizsgám mellé. Már ’97-ben elkezdtem dolgozni a Naplónál, és nem nagyon volt időm. Azért kemény volt: a bölcsészkari tempó után egy napilapnál megfelelni. 2000-ben végeztem, a diplomavédés, a diploma megszerzése akkor történt.

Menjünk egy kicsit még előbbre! Annak idején miért a magyar szakot választottad, miért oda felvételiztél? Egyáltalán hogyan kerültél Pécsre?

Nem hiszek ebben, de mondjuk, hogy véletlenek következtében. Történelem-német szakra akartam felvételizni. Német tagozatos voltam a gimnáziumban, és jól is ment, meg szerettem is. Viszont a némettanárunk negyedikben, érettségi előtt elment nyugdíjba, és kaptunk egy olyan tanárt, aki körülbelül olyan szinten volt nyelvtudásilag, mint mi. Akkor végzett az egyetemen, mi meg akkor felsőfok-körüli nyelvtudással rendelkeztünk, előtte nagyon jó tanárunk volt. Mondanom sem kell, hogy ezt az új tanárt teljesen kiakasztottuk… Nem volt kötelező bejárnunk az órára, mert megvolt a középfokúnk, ezért nem jártunk be, még a szinten-tartás sem jött össze, nem hogy még előbbre léptünk volna. Végülis év közben úgy láttam, hogy nem fog menni ez a töri-német, és így töri-magyarra felvételiztem. Az irodalmat szerettem, a nyelvtan, a nyelvészet annyira nem érdekelt, és emiatt nem akartam eredetileg. De aztán így odavettem a töri mellé, a töri érdekelt jobban. Akkor volt először, az akkor még Janus Pannonius Tudományegyetemen, hogy már nem voltak szakpárok, külön kellett a szakokra felvételizni. Tulajdonképpen mind a kettő elég jól sikerült, az írásbeli, meg a szóbeli is. Akkor még nagyon magas pontszámok voltak, szinte minden bölcsész szakon jóval száz pont felett volt a ponthatár…

Melyik évben volt ez?

’92-ben. Töriből is majdnem maximális pontszámot kaptam a szóbelin, azt mondták, hogy persze, simán fel fognak venni, mert tavaly mondjuk száz pont volt a ponthatár. Csak abban az évben sajnos száztíz pont lett a töri, nekem meg volt százöt, és így nem vettek fel, magyarra meg elég simán. Így lettem magyar szakos.

Mik voltak az elvárásaid? Annak ellenére, hogy nem oda akartál egyből felvételizni, mire számítottál, és végül mit kaptál?

Annak ellenére, hogy úgynevezett jó tanuló voltam, baromira nem szerettem tanulni. Sok minden érdekelt, de amit az iskolában tanítottak, az nem különösebben. Kisvárosban nőttem fel, Komáromban, és valahogy az egyetemet úgy képzeltem el, hogy az sokkal keményebb, mint a középiskola. Egyáltalán nem volt kedvem egyetemre jönni.

Miért jöttél akkor?

Azért, mert dolgozni még annyira se volt kedvem. Volt egy érettségim, nem értettem semmihez. A szüleim is inkább azt támogatták, hogy menjek el egyetemre. Nagyon nagy meglepetés volt, mert kiderült, hogy nem igazán kell bejárni órákra, igazából csak vizsgaidőszakban kell tanulni, tehát ott van két-három hónap, ami tulajdonképpen 100%-ban szabad… Nagyon hamar észleltük, hogy ilyen szempontból jó világ következik.

Milyen volt ez a „jó világ”? Hogyan és kikkel telt az a két-három hónap?

Az első év az egyetemi légkörhöz való hozzászokás jegyében telt, és egyébként nyilván buliztunk rengeteget. Hétfőtől, sőt volt, hogy már vasárnaptól csütörtökig. Azért bejárogattunk, olyan órákra, amik érdekeltek minket, de ami igazán érdekes volt számomra, az úgy harmad-, negyedévben jött el. Az ókor-középkor része az irodalomnak annyira nem fogott meg, a modern irodalom annál inkább. Érdekes, hogy akkor talán jobban be is jártunk, volt egy-két olyan tanár, akiknek nagyon szerettem az óráit.

Például?

Például V. Gilbert Edit, aki nagyon nagy kedvencem volt. Hozzá például mindig bejártam. Mint tanár, és mint ember is fantasztikus volt.

Milyen órákat tartott?

Nagyon jó Bulgakov-szemináriumai voltak, például külön a Mester és Margaritáról is. Szemináriumok, ahol beszélgettünk olvasmányokról, meg elemezgettünk… szóval ez nagyon-nagyon jó volt. Az előadások nem érdekeltek nagyon akkor se, próbáltam azokat elkerülni, mert az, hogy másfél órát ott áll a professzor, és elmondja, hogy szerinte miért jó egy adott mű, az egyáltalán nem érdekelt.

Sokszor beszélsz többes számban. Kikre gondolsz, ki az a „mi”?

Igen, mert elég jó évfolyamunk volt. Nekem az egyetem abszolút, tehát 100%-ban pozitív élmény. Nem is elsősorban azért, amit konkrétan a tanórákon kaptam, - nyilván az is fontos volt, mert voltak nagyon jó tanárok, akiktől sokat lehetett tanulni -, hanem inkább a közösség miatt. Bár pont a mi évfolyamunk volt az első, amin már nem voltak csoportok, de azért informálisan voltak csoportok, amelyeket olyan emberek alkottak, akik szerettek együtt lenni. Baráti társaságok inkább. Nekem például jó barátaim voltak a Somos-testvérek, akik most a közszolgálati tévé sportriporterei. Ákos volt az évfolyamtársam, Zoli kettővel felettünk járt. Ikrek, de Ákos két évvel később kezdte az egyetemet. Vagy például Nyaka Szabolcs, aki a Napló lapszerkesztője. Volt egy közösség, lányok-fiúk, egy baráti kör, akik sokat mozogtak együtt. Fontos volt, hogy fél év után bekerültem a Szántó Koliba, ahol egy nagyon jó közösség volt. Ott például csináltunk egy egyetemi színtársulatot, Happy End Színház volt a neve. Győrffy Zoli barátom alapította, róla már biztosan hallottál, négy évig szobatársam volt. Ő találta ki, hogy csináljunk egy ilyet, de többen is benne voltak az alapításban. Ez odáig jutott, hogy Bókay Endrétől - aki később országgyűlési képviselő lett, akkor a kollégium igazgatója volt -, kaptunk egy külön termet a kollégiumban, amit mindenféle, innen-onnan megszerzett pénzekből berendeztünk színházteremnek. Volt nézőtér, függöny, világítás, tényleg úgy működtünk, mint egy színtársulat. Ez éveken keresztül ment.

Neked mik voltak ott a feladataid?

Színdarabokban játszottam.

Milyen színdarabokban?

Sok mindenben. Voltak például Csehov egyfelvonásosok, mondjuk azokban pont nem volt komoly szerepem. Aztán volt később egy Audíció nevű darab. Somos Ákos és Győrffy Zoli rendezte. Ez egy elég sikeres előadásunk volt. Akkoriban egyébként több társulat is működött az egyetemen. Rajtunk kívül volt a „hivatalos” Egyetemi Színpad, ott is játszottam egy Mikuli János által rendezett Shakespeare-darabban. Aztán volt még egy színtársulat, amelynek tagja volt például Kocsis Gergő, aki most a budapesti Katona József Színház színésze. Rendeztünk egy Egyetemi Színjátszó Fesztivált, ami csak pécsi darabokból és előadásokból állt. Szerencsésnek tartom magam, hogy akkor voltam egyetemista, mert az egy teljesen más világ volt.

Mi volt más, mik a különbségek?

Nagyon fontos szerintem, hogy sokkal olcsóbb volt egyetemistának lenni, sokkal kevesebb pénzből ki lehetett jönni. Ahogy én látom, ma sokkal jobban rá van kényszerülve egy egyetemista, hogy ha nem kap elég szülői támogatást otthonról, dolgozzon, az egyetem mellett csináljon még valamit. Mi nem voltunk erre rákényszerülve. Az ösztöndíjból meg a családi támogatásból, ha mondjuk kollégista volt az ember, nagyon jól ki lehetett jönni. Fontos különbség még, hogy nem volt nyomás rajtunk, hogy hú, mi lesz az egyetem után, el tudok-e helyezkedni, lesz-e munkám. Egy csomó más dolgot csináltunk, ami nem közvetlenül az egyetemi tanulmányokhoz kötődött, például ezt a színházat is. Csinálhattuk ezt, nem volt ebből probléma, nem volt feszültség abból, hogy mi lesz, mikor lesz meg a diploma, nem volt ez fontos. Aztán még valami. Szoktam mesélni a fiatalabbaknak, hogy a bulik mennyire mások voltak Pécsen. Én konkrétan ’93-ban a Rákban ünnepeltem a 20. születésnapomat.

Sokan talán a mostani egyetemisták közül azt sem tudják, hol volt a Rák…

Főleg, hogy most már le is bontották… Szóval az asztalon táncoltunk, az asztalon ugráltunk végig. Már tíz évvel később is valószínűleg simán kivágtak volna minket arról a helyről, ha felmerészkedünk egy kicsit az asztalra. A ’90-es évek első felében, a rendszerváltás után közvetlenül volt egy „mindent szabad” érzés az emberekben. Aztán később, a ’90-es évek vége felé kezdett elmúlni, ahogy beindult a kapitalizmus ezerrel, és akkor már kellett a pénz, meg el kellett kezdeni hajtani… Már akkor szigorodott sokat a világ. Egy kicsit szimbolikus is, amit az előbb a Rákkal kapcsolatban elmondtam: az élet majdnem minden területén szerintem így változtak meg a dolgok. Nem mondom, hogy rossz irányba, mert sok minden például jobb lett, de ez egy kicsit hiányzik – legalábbis nekem.

Miért volt jó Pécsen BTK-snak lenni?

Azért volt jó, - hogy most milyen, azt nem tudom -, mert a BTK akkor egy szabad szellemű Kar volt, talán a legszabadabb szellemű az akkori egyetemen, és sokkal családiasabb, mint most. ’92-ben kezdtem, akkor szinte egy fél év alatt mindenkivel találkoztam, mindenkit ismertem, legalább látásból a Karon. Nem a szakon, a Karon. ’97-ben ez már messze nem volt így. Mikor idekerültem, akkor még bőven tízezer fő alatt volt az egyetem össz. hallgatói száma (mondjuk akkor még az orvosi, és a Pollack külön volt), most meg nem is tudom, mennyi. Tehát abszolút szabad szellemű Kar volt, ahol nagyon sok mindent lehetett csinálni a tanuláson kívül is, és nagyon sok olyan tanár volt, aki tudta azt, hogy az egyetemnek azért alapvetően, főleg egy Bölcsészkarnak nem arról kell szólnia elsősorban, hogy mindent be kell vasalni az utolsó szóig.

Jól látom, hogy a Te egyetemi életedet egyfajta kettősség jellemezte? Egyrészt volt ez a bulizós, asztalon ugrálós egyetemi léted, másrészt volt a már említett színpadi, kulturális léted, és ez a kettő együtt néha a barátaid révén egymásba is fonódott, és ez abszolút meghatározó volt az egyetemi éveid során?

Igen, ez így volt.

Olvastam egy jegyzetet is, amit Te írtál Cseh Tamás, Liszt- és Kossuth-díjas zeneszerző, előadó halálával kapcsolatban. Ebben is írod, hogy egyetemi éveidet teljes mértékben meghatározták az ő zenéi, előadásai.

Igen, igen… Most beszéljünk Cseh Tamásról?

Csak egy pár mondat erejéig, hogy miért voltak ezek a számok annyira meghatározóak Neked!

Talán pont Somos Ákos barátom mutatta meg az ő számait, és teljesen belezúgtam Cseh Tamásba. Volt a kollégiumnak egy lapja, a Kolibri, és csináltunk ebbe Cseh Tamással egy interjút is. A Harmadik Színházban volt koncertje, utána bementünk az öltözőbe beszélgetni vele, és akkor is nagyon nagy hatással volt rám. Tényleg olyan volt civilben is, mint amilyen a színpadon, visszahúzódó, érzékeny, de nagyon kedves ember. Itt akkor még beszélnék arról is egy pár szót, hogy az újságírás is itt jött. Azt is az egyetemnek köszönhetem abszolút. Tehát a mostani pályámat, szakmámat is…

Milyen értelemben?

Elkezdtük csinálni a Kolibri című lapot, amit egyébként Rácz Heni kezdeményezett, aki most a Biokom marketingvezetője. Többen beszálltunk, és tulajdonképpen ebből nőtte ki magát a Pécsi Campus nevű lap. ’94-ben jelent meg az első száma, valamikor ősszel, az utolsó pedig a kétezres évek elején, én akkor már nem voltam benne. A Campus meghatározó volt, sőt meghatározóbb, mint a színház, mert a színháznak nem lett folytatása az életemben, annak meg igen. Ott kezdtem el újságot írni, ott lettem újságíró, aztán rovatvezető, végül főszerkesztő egy fél évig ’97-ben, amikor ötödéves voltam. Az akkori rektor, Barakonyi Károly felkarolta, támogatta a lapot. Ez is nagyon érdekes volt, hogy úgy tudtunk egyetemi pénzből újságot, kétheti lapot csinálni, hogy nem kellett megfelelnünk az egyetemi vezetésnek. Azt elvárták, hogy legyenek benne egyetemi hírek is, meg legyen egy egyetemi-közéleti része is az újságnak, de hogy abba mit írunk, mit hogyan csinálunk, az teljesen ránk volt bízva. Nagyon szabadon lehetett újságot írni. Ezért nagyon hálás is vagyok a sorsnak, hogy ez megadatott, hogy akkor újságot írhattam.

Ha továbbvisszük ezt a vonalat, hogy az egyetem után ugye bekerültél ide a Dunántúli Naplóhoz, kíváncsi vagyok, hogy az egyetemi, akár újságírós éveidből, akár a magyar szakról mik azok a dolgok, tapasztalatok, amiket hoztál tovább, és a mai napig meghatározóak a magánéleted vagy a munkád során?

Mindenképpen az irodalomnak, meg az írott szövegnek a szeretete. Bár most már többnyire inkább az interneten olvasok, de azért amennyire lehet, a három gyerekem mellett, az utóbbi egy-két évben megint jut időm a könyvekre is. Most például legutóbb egy pécsi szerzőnek, Horváth Viktornak a Török tükör című könyvét olvastam, amit ajánlok mindenkinek. Tehát fontos az olvasásnak a szeretete, nem feltétlenül a szépirodalomé, hanem úgy egyáltalán. Én azzal kezdem a napom, nyilván a szakmámból kifolyólag is, hogy olvasok, de nemcsak közéleti lapokat, közéleti témájú szövegeket olvasok, hanem nagyon sok mindent, például blogokat, mikroblogokat is.

Említetted a gyermekeidet, ők hány évesek?

A legnagyobb, Márton most lesz hat, Balázs, a középső három múlt, a kicsi, Domonkos pedig egy éves múlt.

Még messze vannak tehát az egyetemi felvételitől, de majd ha arra kerül a sor, fogod-e ajánlani nekik, hogy Pécsen legyenek egyetemisták, akár a BTK-n?

Nem mondanám nekik, hogy ne itt legyenek egyetemisták, de azt tanácsolnám nekik, hogy 18-20 éves koruk körül menjenek el valahová Nyugat-Európába, és tapasztaljanak, tanuljanak. Nemcsak nyelvet, hanem az ottani kultúrát is, nézzenek körül, mert később erre nem biztos, hogy lesz lehetőségük. Ez az, ami nekem hiányzott az egyetemi évekből. Javasolnám nekik, hogy itt tanuljanak Pécsen, de úgy, hogy mindenképpen menjenek ki külföldre is, minimum egy-két évre, előtte, közben, vagy utána.

Sok sikert kívánok ehhez!