A Tanárjelöltek Szakkollégiumának idei első közös találkozóján jártam, ahol az ismerkedésen túl még rengeteg izgalmas megbeszélnivaló akadt.
Október 23.-án kiürülnek az utcák, a boltok bezárnak, de reggel 10 előtt nem sokkal egyre nagyobb csoport gyülekezik a Maláta étterem (Sörház) bejárata előtt. Kissé még bágyadtan, kisebb klikkekben folyik a kötetlen beszélgetés, a levegőben pedig már tapintani a lelkesedés izgatottságát.
Mikor szinte mindenki megérkezett, felballagunk az asztalunkhoz, és kettéoszlik a társaság. Külön ül ugyanis a Tanárjelöltek Szakkollégiuma és a Wlislocki Henrik Szakkollégium, legalábbis a rendezvény első felére, hogy mindenkinek családias keretek közt is legyen esélye megismerkedni a többiekkel. Egy-egy ínycsiklandó kávé és rengeteg pogácsa mellett felfrissülnek az arcok, egyre szélesebbek a mosolyok, kezdésnek pedig lemegy egy kis bemutatkozó kör.
„Mi mind egymástól tanulunk.”
Csak egy kiragadott félmondat, mely hűen tükrözi az egész beszélgetést, ha nem a teljes napot. A hallgatók között ugyanis a korosztály teljesen változó volt (szinte minden évfolyamnak akadt egy-két képviselője), ám mindegyikük rendkívül érdekes tapasztalatokkal és megvalósítandó tervekkel érkezett. A teljesség igénye nélkül hadd emeljek ki egy pár példát: akad közöttük, aki a magyar és külföldi hallgatók mentorprogramjában valósította meg magát, van, aki társasjátékok fejlesztésével foglalatoskodik, többen említették, hogy foglalkoztak már sajátos nevelésigényű gyermekekkel, vagy önkéntesek voltak gyermekotthonokban. Nem is folytatom – egy érdeklődőt sem szeretnék megijeszteni. Ugyanis a szakkollégiumnak egyáltalán nem feltétele a milliónyi tapasztalat. Sőt, ahogy ott helyben is meg lett fogalmazva: a szakkollégium kerete arra való, hogy szakmai támogatást nyújtsunk egymásnak, és persze papírunk is legyen azokról a kutatási-fejlesztési ötletekről, projektekről, amiket megvalósítottunk egyetemi éveink alatt.
Miután apró kanyart vett a beszélgetés a történelem szakosok középkor-mumusa felé, rövid cigi szünetet tartottunk, ám a „szakmázásnak” nem lett vége. Hiába, ha valaki azt csinálja, amit szeret, és olyanok közt van, akikkel lennie kell, annak nem lehet határt szabni.
Tányérok csilingelésére és finom illatok kész áradatára értünk vissza. Tálalták az isteni ebédet, amitől még a családiasnál is oldottabb lett a hangulat; az izgalmas kutatásokon kívül szó esett a frontális tanítás hátrányairól, a hivatás komplexitásának szépségéről, és (akármilyen meglepő) még a dohányzás vagy cukorfogyasztás kísérletekkel kimutatott veszélyeiről is.
Aztán ebéd után került elő az esemény igazi apropója: a decemberi szakest megszervezése. Mégpedig nem is akárhogy. A két szakkollégium tagjai direkt módon elkeveredtek egymással, hat darab négyfős csapatot alkotva, és kaptak tíz kerek percet arra, hogy megválaszoljanak három kérdést: mi szólítaná meg a Pécsi Tudományegyetem összes polgárát? Milyen programokkal lehetne ötvözni a hallgatói diverzitás és az ünnepek témakörét? És nem utolsó sorban; mitől alakulhatna ki hosszú távon egy igazi közösség?
Nem szeretnék spoilerezni, így a konkrét ötleteket nem árulom el. Egy biztos; már a promóció terén is különlegességekre lehet számítani a közeljövőben. És bár minden kisebb csapat a lehető legkülönbözőbb gondolatokból indult ki, és a tervezett programok is a lehető legszélesebb skálán mozogtak (itt jegyezném meg, a kreativitás és jókedv egyikből sem hiányzott), abban mindenki egyetértett, hogy a rendezvény után miért is térne még vissza hozzájuk bármelyik hallgató? Az élményért, természetesen. Mert, ha valami, akkor ez nagyon jó lesz.
Simon Anna
Pécsi Tudományegyetem | Kancellária | Informatikai és Innovációs Igazgatóság | Portál csoport - 2020.