Disszertációk

2023

A doktori értekezés az amerikai délnyugat irodalmi, kulturális, társadalmi és történelmi reprezentációit vizsgálja Cormac McCarthy négy regényében az ökokritika interdiszciplináris megközelítésének segítségével. Az elemzett szépirodalmi művek - a Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen (1985), a Határvidék-trilógiából a Vad lovak (1992), a Nem vénnek való vidék (2005) és Az út (2006) - a XIX. század közepétől napjainkig követik a sajátos amerikai táj (Southwestern wilderness), a határvidék (frontier), az amerikai küldetéstudat (manifest destiny), az amerikai álom (American dream) és az önmaga erejéből felemelkedő ember (self-made man) percepcióira épülő western-mítoszok hanyatló pályáját. A dolgozat tézise, hogy McCarthy regényei, amelyek a szimbolikus mexikói-amerikai határvidéken játszódnak, dekonstruálják mind a western műfajának, mind az amerikai nyugatról alkotott képnek a hagyományos reprezentációit azáltal, hogy a korábbi antropocentrikus és kizsákmányoló nyugati világkép helyett a biocentrikus perspektívát helyezik a középpontba. Az elemzés módszertana az irodalmi ökológia (literary ecology), amely a természet, az ember és a hely közötti kapcsolatot vizsgálja. A regények elemzéséhez továbbá a western—mint műfaj és történelmi mítosz—, valamint a pasztorál—mint irodalmi műfaj és írásmód—jelölik az irodalmi kontextust.

 

A divatkutatás olyan interdiszciplináris kutatási terep, amely erőteljesen érintkezik a színháztudománnyal, a filozófiával, az irodalomtudománnyal és a pszichoanalízissel. A disszertáció így arra tesz kísérletet, hogy ezen érintkezési pontok felől szóljon a divatkutatások egy szűkebb szeletéről, a kortárs divatperformanszok jelenségköréről és értelmezési lehetőségeiről. Ezen speciálisnak mondható, teatralitást működtető performanszok elsősorban a színháztudomány és a dekonstruktív performativitáselméletek keresztmetszetében helyezkednek el, hiszen a „divatot” nem egyszerűen bemutatják, hanem annak egyfajta kritikáját viszik színre. Az általam elemzett tervezői munkák és performanszok kiválasztásánál elsődleges szerepet játszott, hogy olyan dizájnerek műalkotásai kerülhessenek az olvasó látóterébe, amelyek a divatipar hagyományos logikájával szemben próbálnak színrevinni egy ellen-divatot, és/vagy egyenesen ellen-divatbemutatót, amelyben benne rejlik a kritikai reflexió egy adott társadalomra, korszakra, vagy épp technikára. A nemzetközi- és hazai divatkutatások tanulságai szerint ugyan leginkább Maison Martin Margiela, Rei Kawakubo és Hussain Chalayan tekinthetőek dekonstruktív dizájnereknek, ám Alexander McQueen kegyetlen (divat)színházként működő performanszai nem sokban különböznek tőlük, ahogy Király Tamás ruhaszínházi akciói, vagy Laurel Jay Carpenter rituális performanszai sem. Mindegyikben közös a kísérleti jelleg és a hagyományos divatipari struktúrákkal szembeni ellenérzés. A disszertáció, a dekonstruktív performativitás felől, rávilágít az új típusú performanszelméletek vakfoltjára is, s így határozottan nem Fischer-Lichte A performativitás esztétikája, (így tehát nem a jelenlét metafizikája) felől közelít a divatperformanszok jelenségkörének megértéséhez. A divatperformanszok esetében az alakító közeg is kiemelt jelentőséggel bír, így a disszertáció egyfelől tárgyalja a színház mint mediális közeg érintkezési terepét a divattal (a Baltazáréji álom és a Szalonklára című divatszínházi előadások), másfelől figyelemmel van a technomédiumok jelentőségére és alakító szerepére is, így a hologram-performanszokra és divatfilmekre, miközben a viszonylag újonnnan feltűnő digitális divat (fashion NFT) egy speciális esetére is kitér a Balmain divatház és a Mattel kollaborációját elemezve.

 

2022

Dolgozatom első részében a világirodalmi tárgyiasság kezdetétnek fontos szerzőit és recepciójukat vizsgálom az irodalomelméleti fogalomhasználatra fókuszálva, majd a magyar tárgyiasság szempontjából meghatározó költők, s a róluk szóló fontosabb elméleti szövegek alapján próbálom rekonstruálni a széttartó fogalomhasználatot (és ebből fakadóan a csoportosítás) anomáliáit. Ezt követően egy lehetséges tárgyiasságtipológiát mutatok be. A tipológiát primer szövegek (versek) értelmezése-csoportosítása során állítottam fel, s célja, hogy segítségével leírhassam, mi is a tárgyiasság; egyes típusai milyen jellegzetességeket mutatnak. Ettől a rendszerezéstől azt remélem, hogy közelebb segít a tárgyiasság alakulástörténeti megismeréséhez, azon belül is a magyar tárgyiasság lírai tradíciójának fölméréséhez, s hogy segítségével a későbbiekben kimutatható, milyen hatást is gyakorol a kortárs magyar irodalomra ez a paradigma. A tipológia merev (és olykor leegyszerűsítő) keretrendszernek tűnik, mint minden osztályozás, azonban tisztában vagyok azzal, hogy vegytiszta kategóriák az irodalomban nem léteznek, így egy-egy vers természetesen szét is feszíti saját kategóriájának határait, az áttekintéshez mégis szükséges volt ezzel dolgoznom.

Vilmos Eszter doktori értekezése az észak-amerikai és a magyar (esetenként tágabban a kelet- vagy kelet-közép-európai) holokausztemlékezet-irodalmak legfőbb sajátosságait mutatja be olyan kortárs regényeken keresztül, amelyeknek szerzői a soá után születtek, tehát nincs róla személyes tapasztalatuk, nem rendelkeznek a szemtanú autoritásával. A kanadai Bernice Eisenstein I Was a Child of Holocaust Survivors című önéletrajzi művének, Jonathan Safran Foer Everything Is Illuminated című regényének és Zoltán Gábor Orgia-trilógiájának elemzése során a disszertáció rávilágít arra, hogy az önmagát globálisnak tekintő, USA-központú holokauszttudomány állításainak jelentős része nem működőképes a magyar kontextuson belül, és új, a kanonikussal párhuzamosan működő szempontrendszer kialakítására van szükség. Az észak-amerikai másod- és harmadgenerációs holokausztemlékezet-irodalom főbb irányainak és jellegzetességeinek bemutatása mellett kísérletet tesz egy olyan értekező nyelv megteremtésére, amellyel elemezhető a transznacionálisnak nevezett diskurzusban csupán hiányként megjelenő kelet-európai holokausztemlékezet-irodalom. Az összehasonlítás főbb szempontjait a holokauszttól való távolság különböző fajtái képezik. A holokauszt eseménye után eltelt évtizedek miatt kialakuló időbeli távolság közös adottság a kortárs holokausztemlékezet-irodalom minden alkotója számára, így az ott-nem-lét tapasztalata, a szemtanúi autenticitás hiánya és a többszörös közvetettség problémája minden olyan mű kapcsán felmerül, amely a holokauszt emlékezetét kívánja valamilyen formában tárgyalni. A térbeli távolság markánsan meghatározza a posztmigráns közegek, köztük a domináns észak-amerikai kultúra holokausztemlékezet-narratíváit, míg a Közép-Kelet-Európában született holokausztemlékezet-szövegeknek éppen a közelség tapasztalatával kell elszámolniuk, amely magával vonja a társadalmi felelősségnek és a tér emlékezetének a kérdéseit. A zsidó valláshoz, kultúrához és identitáshoz fűződő viszonyra is tudunk a távolság–közelség viszonyrendszerén belül tekinteni: az észak-amerikai diskurzust leginkább a zsidósághoz való közelség jellemzi, ezért válik lehetővé, hogy az ott születő holokausztemlékezet-irodalmat az amerikai zsidó irodalom kategóriájába sorolják. A magyar irodalmi holokausztemlékezet-diskurzust sokkal inkább a zsidóságtól való távolság jellemzi, kezdve azzal, hogy a szerzők zsidó származását firtatni illetlenségnek vagy egyenesen provokációnak számít, egészen odáig, hogy amikor Németh Gábor, Borbély Szilárd vagy Márton László regényeiben megjelenik a zsidóság, akkor annak megfoghatatlanságára, definiálhatatlanságára és baljós titokzatosságára irányítják a figyelmet. Részben a zsidósághoz fűződő kevésbé problematikus viszony lehet az oka annak, hogy az észak-amerikai narratívákból egyértelműen kiderül, a szerzőknek/elbeszélőknek milyen családi kötődése van a holokauszt túlélőihez vagy áldozataihoz; ennek alapján magától értetődően azonosíthatók a holokauszt utáni második, harmadik, negyedik generációk. Ez a vér szerinti leszármazást alapul vevő generációfelosztás dominálja a nemzetközi holokauszttudományt, és ez az a pont, amely a leginkább megnehezíti a magyar irodalom tárgyalását az immár általánossá vált elméleti keretben. A magyar diskurzusban inkább azt figyelhetjük meg, hogy az elsődleges emlékezetközösség nem a család, hanem egyéb, a közös tér által strukturált mikroközösségek: falvak, szomszédságok vagy iskolai osztályok; Közép-Kelet-Európában tehát nem a vér, hanem a tér öröksége a meghatározó.

A dolgozat fókuszában egy mára elveszett 16. századi unitárius énekeskönyv szerepel, amelynek szövegváltozatát a Bölöni-kódex másolata teszi kitapinthatóvá és vizsgálhatóvá. A dolgozat négy részből áll. Az első az unitárius gyülekezeti szerkesztés éles leválását szemlélteti, és módszertani fogódzókat helyez el. Revideálja Stoll Béla másolói tipológiáját, bemutatja a kéziratok és nyomtatványok hagyományozódásának jellegzetességeit és különbségeit, majd a több másolós kódexek és a poliduktusú másolók problematikáját elemzi. A második fejezet a Bölöni-kódex mikrofilológiai bemutatása. A töredékes hordozó rekonstruálása után a szövegkorpusz forrásaként egy mára elveszett, 1594-es unitárius gyülekezeti énekeskönyv rajzolódik ki. A harmadik fejezet a Bölöni-kódex szövegváltozatait veszi alaposan szemügyre. A 16. századi énekeskönyvekkel és a későbbi unitárius változatokkal szinoptikusan olvasva elhelyezi az énekeskönyvet a 16. századi nyomtatott szöveghagyományban, bemutatja újdonságait és kísérletet tesz a kódex variánsain keresztül az első unitárius énekeskönyv forrásainak, szerkesztői sajátosságainak illusztrálására. A negyedik fejezet a kódex temetési énekeivel foglalkozik mélyebben, majd összevonva a korábbi tanulságokkal feltételez még egy, mára szintén elveszett 1593 előtti énekeskönyvet.

A doktori értekezés fókuszában a részvételi színház politikusságának vizsgálata áll a 2010-es évek hazai példáin keresztül. A disszertáció központi hipotézise szerint elválaszthatatlan kapcsolat köti a részvételt a politika, illetve a részvételiség koncepcióját a politikus színház fogalmához. E hipotézis bizonyítása nem csupán a politika fogalmának a tisztázásával, hanem a politikai és politikus színház közti különbség meghatározásával is együtt járt. A részvételi színházi munkaformák közül a tantermi színház, az osztályterem-színház, a (komplex) színházi nevelési előadás, a vitaszínház, a közösségi színház, a dokumentumszínház (mint közösségi színház), a komplex táncszínházi nevelési előadás és a közösségi tánc került tanulmányozásra. A doktori dolgozat nem titkolt célja az volt, hogy folytassa a színházi nevelési szakma két fontos, 2013-as és 2017-es kézikönyve által megkezdett szakmai diskurzusát, öndefiníciós törekvését, illetve hogy hozzájáruljon a részvételi színház, s annak hazai kezdeményezéseinek átfogó ismertetéséhez: a politikus színház perspektívájából.

 

2021

A dolgozat az észak-amerikai képregényipar újraintézményesülési folyamatait tárgyalja. A dolgozatban alkalmazott megközelítésem interdiszciplináris: a témához a kritikai kultúrakutatás, a médiatörténet, a média-gazdaságtan, a szerzői kutatások és a comics studies tapasztalatai felől közelítek, egyes jelenségek vizsgálatához pedig (egyebek mellett) a rajongókutatás, a sztárkutatás, a médianarratológia és a fordítástan szempontjait is felhasználom. A disszertációmban André Gaudreault és Philippe Marion médiumok intézményesülésével foglalkozó kettősszületés-elméletének kritikai felülvizsgálata révén (a médiumok intézményesülésének kultúrspecifikus elemeit hangsúlyozva) az amerikai képregényipar történetét válságok és az azokra adott válaszok történeteként mutatom be, amelynek jelenlegi végpontja, hogy a comics az ezredfordulót követően egy nyitott, széles tematikájú, elismert médiumként intézményesült újra. A 2010-es éveket a képregény szerzői korának nevezem Paul Lopes Demanding Respect című 2009-es monográfiájának korszakolását továbbgondolva, amely az amerikai comic book történetét két szakaszra osztja: indusztriális és heroikus korra. Az előbbit az iparszerű termelés logikája hatja át, hiányzik a szerzői autonómia, utóbbiban viszont megindul a harc a képregény kulturális-társadalmi pozíciójának javításért, valamint az alkotók szerzői jogainak és autonómiájának elismertetéséért. A dolgozatomban azt állítom, hogy ez a küzdelem lezárult, ma az amerikai piacon nemigen kell az alkotóknak a jobb munkakörülményekért vagy a médium elismertetéséért küzdeniük, a szerzői autonómia magasabb fokának köszönhetően a képregény sokkal szabadabban fejlődhet, mint a korábbi korszakokban. Ennek igazolásához az észak-amerikai képregényipar öt szegmensében (franchise-képregények, szerzői zsánerképregények, alternatív munkák, ifjúsági képregények, webképregények) vizsgálom az alkotók helyzetét, lehetőségeit és munkakörülményeit. A dolgozat központi fogalma a szerzői autonómia, ezzel összefüggésben tárgyalom a képregény intézményesülési folyamatait, történetét, kulturális jelentőségét, formátumait, elbeszélésmódjainak átalakulását, az alkotók körének bővülését és a közönségének megváltozását. A dolgozat emellett az amerikai comics magyarországi megjelenését, elterjedését, rajongóit is bemutatja, illetve felvázolja a magyar képregény helyzetét a fenti elméleti keretek között.

Az értekezés a tárgyias technikát egyszerre megtartó és felszámoló Nemes Nagy-lírát Julia Kristeva abjekt-fogalmával jegyzi el, és az objektív líra hagyományára reflektálva „abjektív líra”-ként határozza meg. A klasszikus tárgyiasság módszerének értelmezését a T. S. Eliot-féle „objektív korrelatív” fogalmából, illetve annak Nemes Nagy Ágnes esszéiben foglalt interpretációjából indítja. E meghatározások szerint az objektív líra tárgya valamilyen – a szubjektum elől rejtett – szubjektív tartalom tárgyi megfelelője, helyettese, amely egyszerre jelzi, ígéri e titokzatos többletjelentést, és fedi el azt, eltérítve a hozzáférési, (ön)olvasási kísérleteket. Minthogy a jelzett szöveghelyek a tárgyias stratégiát egyfajta metonimikus eltolások révén zajló ön-újra-felismerési folyamatként írják le, az objektív líra tárgy-fogalmát a Jacques Lacan-féle „elveszett” s ekként „újramegtalálandó” tárgy, az objet (a) teorémájának olvasásával közelíti meg. A szubjektum saját léthiányának helyfoglalójaként, kitöltőjeként kínálkozó lacani tárgynak poétikai szempontból a jelentés többletéhez van köze, hiszen túlmutat önmagán, a szubjektumnak önmagát mint többletet ígéri. Nemes Nagy lírájának aspektusváltó, egymást tükröző, mise en abyme-szerű tárgy-helyettesei azonban az (ön-)újra-megtalálás vágyának kifosztottságát jelzik, azt a tapasztalatot, hogy e helyettesek nem valamely többletet, csupán egy eredeti helyettesített (szubjektum) hiányát leplezik, annak beismerésétől óvnak meg, hogy a szubjektum léte helyfoglalóihoz kötött, kizárólag másikként lehet jelen – a többlet ígérete ezzel a hiány feltárójaként bukik le. Nemes Nagy tárgyai – szemben a klasszikus tárgyiasság visszatükröző, ön-újra-felismerést nyújtó struktúráival – összezavaró, az én-másik különbséget felfüggesztő, illetve a jelölő-jelölt közti távolság elmosódását jelző alakzatok, melyekkel szemben nem képződhet szubjektum-pozíció. A kristevai abjektnek éppen az efféle határsértésekhez van köze, a jelentés fenyegető meghibásodásához, mindahhoz, ami lerombolja az identitást, a rendszert, a rendet, s a jelölő-szubjektum megképződésének visszaomlásáról tanúskodik, egy szubjektumot megelőző dimenzióba, ahol a jelentés és identitás egy én és másik nélküli tiszta különbség, köztesség helyfoglalójaként bukkan fel. Nemes Nagy köztesség-poétikája – melyet az emblematikus Között fémjelez – ekként képes tanúságot tenni a lacani értelemben vett Szimbolikus megrendülésének eseményéről, amely – minthogy vele szemben nem képződhet stabil én – szubjektum (tanú) és objektum nélkül zajlik. Az értekezés mindebből adódóan a Nemes Nagy-lírát olyan lingua traumaként olvassa, mely egyszerre hordozza a jelentés feltételéül szolgáló különbség krízisét és vágyát.

A doktori értekezés tárgya Kánya Emília író, a Monarchia első női lapszerkesztője (1828--1905) alakjának és munkásságának nőtörténeti elemzése. Módszertani és elméleti tétje a women’s studies eszköztárának finomítása: a láthatóvá tétel terminusának újraértelmezése. A fő elméleti célkitűzést megalapozó meggyőződés szerint herstoryírás nélkül is elképzelhető a láthatóvá tétel programja, mégpedig akképpen, hogyha a láthatóvá tétel gesztusa tágabb (ez esetben a nemek konstrukciójának diszkurzív alakzatait érintő) eszmetörténeti összefüggésekre világít rá. Az első fő, Miért legyen láthatóbb Kánya Emília? című, több fejezetet felölelő szakasz társadalom , irodalom-, és sajtótörténeti érdekeltségű; azon specifikumokat kutatja, amelyek érdemessé teszik Kánya Emíliát arra, hogy a nemek viszonyát középpontba állító kulturális emlékezetben fontos legyen a neve. A második, Kánya Emília (ön)reprezentációja című szakasz az autobiográfia-kutatások, a politikai eszmetörténet, illetve a történetelmélet eszköztárát használja; Kánya textuális önarcképét, politikai nyelvét, majd a kulturális emlékezetben róla formált képet vizsgálja. Az értekezés mindvégig amellett érvel, hogy Kánya Emília szerepformáló tevékenysége jelentősnek tekinthető a nőtörténetben, ami a társadalom-, az irodalom-, és a sajtótörténet tudományterülete felől szemlélve is látható. Alakja és munkássága arra mutat rá, hogy a 19. század második felének Magyarországán a honleányság társadalmi szerepén keresztül valósult meg a (modern értelemben vett) női emancipáció.

Doktori értekezésem arra alapoz, hogy a 21. század első évtizedében keletkezett művek jelentős hányada tudatosan központi szerepet tulajdonít az egyén és a térképzés eltérő aspektusainak, ezek által kívánja az egyént és annak összetettségét megközelíteni. A vizsgálathoz négy művet választottam ki: Tom McCarthy Remainder (2001), Helen Oyeyemi The Opposite House (2007), Emma Donoghue Room (2010) és David Mitchell Cloud Atlas című 2004-es regényét. Disszertációmban amellett érvelek, hogy az általam górcső alá vett művek esetében az emlékezés természetes előfordulásánál sokkal többről van szó: különösen hangsúlyos szerepet tölt be, és sok esetben ebben rejlik az egyén öndefiníciójának, létének lényege is. Továbbá, meglátásom szerint a négy regény (és további művek is) a teret kvázi szereplőként alkalmazzák, olyan elemként, amely kölcsönös egymásra hatást mutat a művek hús-vér szerepőivel. Így válik az emlékezés mellett a tér központi tényezővé. A művek tapasztalata szerint nemcsak az egyén képezi a teret, konstruálja emlékeit, hanem a folyamat kétirányú. A különböző művek eltérő módokon bár, de minden esetben arról tanúskodnak, hogy az emlékezet és tér kettőse nemcsak befolyásolja, de végső soron konstruálja az egyén identitását.

Disszertációmban az emlékezet, a történelem és a múltfeldolgozás fogalmi összefüggéseinek figyelembe vételével azt vizsgálom, hogy a rendszerváltás utáni magyar színház és dráma milyen emlékezéstechnikák, történelemszemlélet és színházi kifejezőeszközhasználat segítségével tud hozzájárulni az ötvenhatos forradalom emlékezetének feldolgozásához. Az emlékezetkutatási szakirodalom és a (színházi) múltfeldolgozás témakörében íródott teoretikus munkák alapján ezzel összefüggésben az egyik fő következtetésem az, miszerint a múlttal való kiegyezéshez a dialogikus emlékezetmodellt (Assmann) követő színpadi művek mutatkoznak a legalkalmasabbnak. Ezen darabok ugyanis „ugyanazt a traumatikus örökséget két vagy több szempontrendszer integrálása révén szemlél[ik]” (Assmann, 2012), felmutatják az egymásnak ellentmondó emlékek sokféleségét (Assmann, 2016), s ezáltal teszik lehetővé a múlttal való szembenézést, annak feldolgozását. Ennek megfelelően – az elméleti bevezető fejezetet és ötvenhat rendszerváltás előtti művészi reprezentációinak áttekintését követően – a dolgozatom legterjedelmesebb részét képező esettanulmányokban a dialogikus emlékezetmodellt követő színpadi művek vizsgálatával foglalkozom. Esettanulmányaim interdiszciplináris megközelítésben tárgyalják az ötvenhatos forradalmat tematizáló előadásokat, drámákat: a színházelmélet mellett felhasználják az emlékezetstúdiumok, a történettudomány, a narratív történetfilozófia és a pszichológia fogalmait, belátásait is.

A disszertáció az olasz terrorizmus, az úgynevezett ólomévek korszakának reprezentációs lehetőségeit vizsgálja a XX. és XXI. századi olasz elbeszélő irodalomban, az események és a trauma elbeszélésének lehetőségei, módozatai minél szélesebb spektrumú ábrázolására törekedve. Az elemzett szövegekben megjelenő különböző perspektívák fontos szerepet játszanak a kollektív emlékezet kialakulásában, komplexitásában. Az eltérő szerepkörökön keresztül detektálható a kollektív emlékezet sokszínűsége és alakulása, amely az egyéni traumából közösségit alkot. A dolgozat egyik fő kérdése, amely minden elemzett mű kapcsán megjelenik, a traumatikus esemény ábrázolhatósága, elbeszélhetősége. Az értekezés első két fejezete betekintést nyújt az olasz terrorizmus történelmébe, politikai hátterébe és irodalmába, valamint felvázolja az értekezés elméleti hátterét adó kulturális traumaelméleteket. Az ezt követő elemző fejezetek pedig az ólomévek irodalmában megjelenő meghatározó témákat, problémaköröket (apa-fiú konfliktus, generációs ellentétek, konspirációs elméletek) mutatja be egy-egy mű elemzésén keresztül. A disszertációban bemutatott traumákra adott reakciók, illetve a trauma feldolgozásának, elbeszélésének narrációs megoldásai nem csupán az olasz irodalom, illetve az olasz terrorizmus szempontjából jelentősek, hanem hozzájárulnak a terrorizmus történetének, alakulásának megértéséhez is. Az 1960-as és 1970-es években megjelenő háború és terror, a terrorista alakja és az idegen jelenléte, a szuverenitás és a függőség, a legitim és illegitim erőszak, valamint az arra adott reakciók és mindezek politikai és művészeti reprezentációi mind olyan kérdések, amelyek megválaszolása a mára nézve is tanulsággal szolgálhat.

 

2020

A doktori értekezés a 2004-ben létrehozott székely zászló etnoregionális szimbólummá válásának ellentmondásos időszakát fogja át. A dolgozat a zászló megtervezését, hitelesítését, majd a területi autonómiamozgalom jelképévé avatását elemzi, kiegészítve a hétköznapi és privát zászlóhasználattal. A szimbolikus tárgy különböző mezőkben betöltött szerepének vizsgálatával a munka bemutatja a székelyföldi elitek közötti versenyeket, az egységes régió reprezentációja fölötti ellenőrzésért zajló hatalmi harcokat, továbbá a helyiek viszonyulását a székely identitáspolitika zászló által megtestesített céljaihoz. A zászlóhasználat különböző terepeinek elemzése révén jól megragadható a nacionalizmus forró és banális formái közötti átmenet, a politikai mozgósítás szituációkba, kontextusokba ágyazódó eredményessége és kudarcai.

Disszertációmban Csengey Dénes életművének elemzésére vállalkoztam, elsődlegesen a nemzedéki kérdés, a politikum és a kanonizációs kérdéskör oldaláról közelítve a témát. Csengey egy olyan történelmi korszaknak (t. i. a rendszerváltozás és az azt megelőző évtizedek) volt emblematikus közszereplője, amely nemcsak az irodalmi diskurzusrendben hozott radikális változásokat – mind az irodalmi jelhasználat, mind a tematikai megközelítés szintjén –, hanem az ezeket jellemző módon meghatározó össztársadalmi rendben is. Munkásságának behatóbb vizsgálata ezért egyben a korszak komplexebb megértésének elősegítését is szolgálhatja, s fordítva: a korszakra vonatkozó legfontosabb társadalomtörténeti, mentalitástörténeti, fogalomtörténeti kérdések áttekintése közelebb vihet minket a Csengey-textusok mélyrétegeihez, mozgatórugóihoz. Az életmű kulturális, társadalmi beágyazottsága ugyanis olyan erős, hogy annak alaposabb ismerete nélkül nem is értelmezhető. Választott közelítésmódom alapját elsősorban nem a konkrét szövegek elemzése adta, hanem az azok hátterében megmutatkozó jelenségek és főként az azokra adott válaszok vizsgálata. Kiindulópontként nem az egyes műveket vettem külön-külön alapul – azaz nem vállalkoztam az egyes alkotások részletekig menő értékelésére –, hanem a műveket egységükben igyekeztem megragadni. A dolgozat egyik alapvető célja tehát a művek mondandójában rejlő etikai elem felmutatása volt. A dolgozat beosztása négy nagyobb fejezet és egy részletes függelék mentén szemléli az életművet, s annak helyét a kortárs irodalmi szövegkörnyezetben. Úgy éreztem, hogy az egymásra épülő irodalmi, történelmi, társadalmi és irodalomelméleti (ebben a sorrendben) pozicionálás a több szempontú áttekintés révén sokkal hatékonyabb mélyfúrást jelent(het) a Csengey-korpusz teljességére nézve, mint a klasszikus, vagy inkább monografikus gyakorlatban általános, kötetről-kötetre haladó, lineáris vizsgálódás. Dolgozatomban többek között – a hatáskritikai szempontok szem előtt tartásával – azt is igyekeztem megvizsgálni, hogy az életmű milyen változásokat idézett elő az értelmezői mezőben, milyen visszhangra talált az adott kor társadalmában. Igyekeztem bizonyítani, hogy Csengey írásai a legkevésbé sem nevezhetőek belső magánbeszédeknek, történelembe helyezettségük egyértelmű. A primer szempont minden eszméjében és megnyilatkozásában a közéletiség kifelé tendáló, azaz társadalmi érvényű tapasztalati bölcsességének érvényre juttatása volt. Történeti hatásuk és művészeti értékük ezért elválaszthatatlan egymástól. Próbáltam a vizsgált életművet esztétikai értelemben is értékelni. Ezek alapján megállapítottam, hogy ez a még csak kialakulóban lévő és saját korlátait feszegető textuális univerzum a felívelési korszakának elején tört ketté. Nem jutott el a kiteljesedésig. Alkotásai – legyenek azok regények, novellák, forgatókönyvek, monodrámák vagy éppen dalszövegek – analóg módon tükrözték a szerzői én sajátos etikai orientációját. Mintha az automatizmussá merevedett, klasszikus írói kifejezésmódokat már alkalmatlannak érezte volna a lét igazi értékelésére. Ezért olyan, a műformák, műnemek és művészeti ágak közötti holisztikus integrációval próbálkozott – több kevesebb sikerrel –, amely műveinek általános kvalitásmegmaradása mellett ezt az univerzális művészi lefedettséget tűzte ki célul maga elé. Meggyőződésem szerint, sikerrel.

Gérecz Attila, költő, válogatott öttusázó, szabadságharcos (Dunakeszi, 1929 – Budapest, 1956). Élettörténete szorosan összefonódik a közelmúlt magyar történelmével, így annak minden ellentmondásával is. Elsődleges célom Gérecz Attila rövid életének feldolgozása volt egy monográfia összeállításával, ami lehetőséget adott költészetének – amely életének bő két évét öleli fel csupán – megértéséhez és verseinek kritikai kiadásához. A versek művészi értékükön felül, maguk is kordokumentumok, mind az ötvenes években és börtönökben születtek. Az eredeti kéziratok feltárásával az életút és az alkotás folyamata is könnyebben rekonstruálhatóvá vált. Célom volt a monográfia és a versgyűjtemény megszerkesztésén túl a költőt elhelyezni abban a korszakban, melyben alkotott, valamint megvizsgálni mára kialakult kultuszát.

Disszertációm megírásakor arra vállalkoztam, hogy egy olyan színháztörténeti témát járjak körül, mely minden szempontból peremterületnek számít: teljesen feldolgozatlan, feltárása több tudományterületet érint, például új perspektívából láttatja az adott település helytörténeti megközelítéseit, mélyfúrásaival hozzátesz a honi színháztörténet mellékvonalaihoz, továbbá aktívan kapcsolódik a korszak mentalitás- és társadalomtörténeti leírásaihoz. Célom tehát Erzsébetfalva nagyközség, majd Pesterzsébet város színházi kulturalizációjának diszciplináris szempontból, több irányból megközelített feltárása, valamint a honi szórakoztató színházak történetének egy eddig ismeretlen (mégis ismerős), de mindenképpen különleges példájának leírása. A helyi színházi kultúra első 30 évének, illetve az első, fából készült színház 20 éves történetének elemzése, a település színházi kulturalizációjának feltárása olyan parciális perspektívából láttatja és egészíti ki a honi színháztörténet (legtöbbször) értékspecifikus narratíváját, amely már csak tárgyából adódóan sem teszi lehetővé, hogy kövesse annak megszokott elméleti és gyakorlati premisszáit. A nagyközség/város szuburbanitása még a külvárosi színházaknál is rosszabb pozícióba sorolja ezt a színháztörténeti szeletet, mely dokumentáltság és feldolgozottság szempontjából messze alulmarad más hasonló pozícióban lévő településhez képest is. Az erzsébetfalvai/pesterzsébeti színháztörténet tehát hosszabb-rövidebb ideig működő, ismertebb vagy teljesen ismeretlen, de mindenképpen peremhelyzetben levő színházi társulatoknak, kizárólag populáris színházi produkcióinak diszkontinuus eseményhálózata, amely időben, színházi térben és típusban is szerteágazó variánsokat hozott létre. Ezeknek az egymástól eltérő és az aktuális kontextustól is befolyásolt, igen változatos formákat öltő színházi töredékeknek a tárgyalásakor minden esetben egyetlen kérdésre keressük a választ: miért nem sikerült? A helyi színházi élet diszkontinuitásának miértjei állnak tehát érdeklődésünk középpontjában, hogy milyen szociokulturális összetevők voltak szükségesek az ideiglenes sikerhez és az elkerülhetetlen bukáshoz: a közönség, a városvezetés, a társulat, a repertoár, a sajtó és az aktuális politikai, gazdasági, kulturális helyzet milyen fokú interakciója hozta létre vagy tette lehetetlenné egy-egy színházi vállalkozás megszilárdulását. Milyen színházvezetési stratégiákkal próbálták meg bevenni a már a kortársak szerint is lehetetlen vállalkozásnak tartott erzsébetfalvai/pesterzsébeti színpadokat, melyik miért nem volt sikeres, és miért vállalkozott mégis évről évre új vagy azonos társulat a színházteremtésre. Ezek az egymásra halmozódó mikro(színház)történetek felvillantják egyrészt a legkülönbözőbb színházi variációk jelenlétét, a hihetetlenül gazdag és mégis egysíkú repertoárok összetételét és a helyi igények szerinti alakulását, az igazgatók rövidebb-hosszabb regnálásának problematikáját, a társulatok fluktuálását és összetételét, a közönség, a sajtó és a városvezetés aktuális hozzáállását. A kutatás legfontosabb területe tehát, hogy mikrotörténetek segítségével a színlapokon, színházi hírekben feltűnő nevekből arcok legyenek, repertoárokból színházi történetek, az ismeretlenségből előkerüljenek a színházi terek, és Pesterzsébet színházi felejtéstörténetének miértjeire az országos színházi tendenciák tükrében válaszokat kapjunk.

Doktori értekezésemben a militarista diskurzus identitásban betöltött szerepének vizsgálatára vállalkozom, amely során a háború attraktív jellemzőire fókuszálok, különös tekintettel a heroizmus mintázataira. A dolgozat célja a háborús narratíva ellentmondásait és erőszakos jellemzőit elutasító, ám a hadakozáshoz köthető mítoszokat, rítusokat, hősiességet csodáló attitűd közötti feszültség elemzése. Olyan művek kerülnek a középpontba, amelyek egyszerre hordják magukon a pacifista szövegek és a fegyverkezés mellett érvelő militarizmus bizonyos elemeit is. A dolgozat tézise, hogy a békepárti elbeszélésmódok is továbbműködtethetik a háborút támogató diskurzus elemeit, ezzel pedig nemcsak a fegyverkezés ellenérveire, hanem az attól való kulturális elszakadás problematikusságára is beszédmódot kínálnak. A dolgozat a 20. század második felének amerikai és brit háborús diskurzusára koncentrál, a második világháborútól a vietnámi háborúig uralkodó szövegekben, illetve az egyre nagyobb szerepet kapó mozgókép kultúrában való megjelenésére.

Az idegen vonzásában című doktori disszertáció három japán színésznő – Kawakami Sadayakko, Matsui Sumako és Hanako – társadalmi és szakmai öndefinícióját alapul véve vizsgálja a nyugati és a japán színjátszásnak a XIX–XX. század fordulóján bekövetkező „találkozását” az interkulturális színház elméleteinek keretében. Az értekezésben kiemelt szerepet kapnak ezáltal a „Nyugat–Kelet”, illetve „Nyugat–Japán” binaritások. Az interkulturális viszonyok megközelítése az egyes kultúrák világszemléleti különbségein alapuló eltérések bemutatásával árnyalódik, a recepcióesztétika felől közelítve. A három színésznő karrierjének értelmezése révén átfogó képet kapunk arról a folyamatról, amely a hagyományos japán színjátszásban ment végbe egy új, az eurocentrikus tekintet által dominált korszakban. A disszertáció a magyar nyelvű szakirodalomban hiánypótló szerepet tölt be azáltal, hogy bemutatja a XIX. század végi és XX. század eleji japán színháztörténet alakulását és hatását a nyugatira, illetve a nemzetközi szakirodalomban is új megközelítést alkalmaz, amennyiben a három színésznő jelentőségét együtt, összehasonlító eszközökkel elemzi. A vizsgálat mindenekelőtt azokra a korabeli kritikai reakciókra épül, amelyek a színésznők esetében szembetűnő módon egybehangzóan, ugyanarra a két tényezőre reflektálnak: a szerep színészi megtestesítésének újszerű módjára és a három színésznek a nézői tekintet révén megtestesülő, radikálisan újszerű nőiségére.

A disszertáció Kassák Lajos – a magyar avantgárd irodalom alighanem legfontosabb alakjának – költői pályakezdését mutatja be. A dolgozat hangsúlyt fektet a költő korai epigonkorszakának vizsgálatára, majd kronologikusan olvasni kezdi az 1910-es évek köteteit: az Eposz Wagner maszkjábant, a Hirdetőoszloppalt és a Máglyák énekelnek című epikus költeményt. A dolgozat e fejezetei szoros szövegolvasással igyekeznek válaszokat keresni a felmerülő poétikai, verstani és hagyománytörténeti kérdésekre. Az Eposz... verseinek elemzése közben megfigyelhetjük, Kassák versnyelvében miként oltódnak egymásba a korai eklektika és az izmusok irányzati poétikái. A Hirdetőoszloppal kötet elemzése során Kassák angazsált lírájának kialakulását ismerhetjük meg. A Máglyák énekelnek a Kassák-líra dadaizálódását, illetve a baloldali utópiákból való kiábrándulását tárja fel. A dolgozat következő fejezete világirodalmi transzferekkel foglalkozik: kapcsolattörténeti, fordításpoétikai, illetve -kritikai vizsgálatokat tartalmaz. Végül az utolsó fejezet megkezdi a számozott költemények százverses periódusának szisztematikus olvasását, aminek révén hipotéziseket fogalmaz meg arról, miképpen változik meg az 1920-as években Kassák költészetének jelhasználata.

A dolgozat Dubravka Ugrešić, horvát írónő prózájával foglalkozik, elsősorban interkulturális kontextusban. Két művét a Štefica Cvek az élet sűrűjében (Štefica Cvek u raljama života), és a Banyatanya (Baba Jaga je snjela jaje) című regényeit elemzi részletesebben, illetve az értekezést Ugrešić legújabb esszéregényének, a magyarul nem olvasható Lisicának (Róka) a vizsgálata zárja. Mindhárom regényben előtérbe kerülnek az értelmiségi nők érvényesülési, illetve a „hétköznapi” nők mindennapi problémái, amelyeket Ugrešić egymással párhuzamosan mutat be, illetve az irodalmi kánon már kultikussá vált nőalakjainak pl. Anna Karenina vagy Emma Bovary, sorsával állít szembe. Ugrešić női narratívájának egyik legalapvetőbb jellemzője az irónia, illetve az önirónia, nőalakjai jellemükben nem különböznek a klasszikus nagyregények női szereplőitől, azonban női identitásuk és az őket körülvevő kultúrával való azonosulásuk ábrázolásánál az írónő a paródia, a groteszk és a gúny elemeivel is él. Műveinek sokszínűségét és komplexitását a nosztalgia, az igazság keresése, a jellemzően patriarchális képviseletű irodalmi kánonnal való elégedetlensége, annak kritikája és korunk külsőségekre épülő társadalmában való csalódottsága adja. Női szereplői ebben a férfiak uralta világban próbálnak érvényesülni, és önmagukra találni, miközben a társadalom által meghatározott női szerepek és kapcsolatok, ahelyett, hogy segítenék, inkább hátráltatják őket az előrejutásban. Az értekezés nem az eddig számtalanszor megfogalmazott feminizmus vagy emigráns irodalom nézőpontjaiból közelít a regényekhez, hanem azok női szereplőinek egymáshoz, a mitológiához és a mesékhez való viszonyát tekinti át, illetve azt állítja a vizsgálat középpontjába. Arra keresi a választ, hogy miért, milyen módon használja az írónő a mitológiai és a mesei elemeket, illetve hogy milyen szerepet kap a művekben az úgynevezett magas irodalom. Ugyanakkor az értekezés fontos részét képezi a kulturális és társadalmi hagyományok mítoszokkal és mesékkel való kapcsolata, valamint az is, hogy miként épülnek be Ugrešić műveibe, milyen módon mutatkoznak meg női szereplőinek karakterében és sorsában.

A disszertáció a Mészöly Miklós-életmű első szakaszához kötődő munkákra koncentrálva szól a szerzői hagyaték korábban ismeretlen dokumentumairól. Az értekezés egyrészt a dinamikus szövegfelfogáson alapuló genetikus kritika szemléletmódjával közelít a korpuszhoz, másrészt a narratológia újabb eredményeit hasznosítja. A genetikus kritikai vizsgálat a Magasiskola, a Saulus és a Pontos történetek, útközben pretextusaira koncentrál, az értekezés primer szöveganyagát képezik továbbá a kijelölt időszak meghatározó munkái (Vadvizek, Sötét jelek, Az ablakmosó, Az atléta halála), melyek az első pályaszakaszt tekintve megkerülhetetlenek. Az értekezés kettős célt irányoz: miközben az 1960-as évek prózájáról szóló kontextualizáló vizsgálat során rámutat Mészöly példázatként kanonizálódott munkáinak architextuális rétegzettségére, 1.) a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattári dokumentumainak publikálásával feltárja a Mészöly-művek keletkezéstörténeti tényezőit, 2.) a hagyatéki anyagok genetikus szemléletű vizsgálatával pedig kimutatni szándékozik a Mészöly-mű magyar prózát megújító eljárásait. A műelemzéseket tartalmazó fejezetek alapján látható, hogy a hagyatéki anyagok az alkotói műhelymunka különféle szakaszait dokumentálják, a disszertáció függelékében közreadott textusok alapján a Mészöly-művek keletkezéstörténeti eseményeiről az eddigieknél részletesebben értesülünk. Az első pályaszakasz műveit vizsgáló – a cenzurális szabályozásra reagáló szerzői reflexiók módozataira is kitérő – értekezés alátámasztja, hogy a hagyaték feltárásával új összefüggések mutatkoznak, a keletkezés-, kiadás- és recepciótörténet jelentős részleteit ismerhetjük meg.

Doktori értekezésem témája az irodalmi fordítás vagy (sajátos magyar kifejezéssel élve) a műfordítás különös változata: az adaptív fordítás. Adaptív fordításnak nevezek minden olyan esetet, amikor a fordításszöveg minél inkább a célközeg igényeihez, szokásaihoz, értelmezési modelljeihez igazodik. Ez egyrészt együtt jár a forrásmű újrahasznosításával, vagyis az csupán kiindulási alapot, keretet jelent az új változat megszületéséhez. Másrészt hatással van a szerző és a fordító viszonyára is, mert a jelségek tanúsága szerint, a szerzővel szemben a fordító-átdolgozó rendelkezik nagyobb autoritással. Továbbá meghatározza a fordítói protokollokat is, hiszen a megszülető szövegváltozatnak elsősorban a célközegben kell megtalálnia a helyét, ott kell hatást kiváltania. Az adaptív fordítások vizsgálatának körét a kortárs magyar színházi kultúrára szűkítem, mely bővelkedik fordított darabokban. A színház emellett „kontextus-érzékenysége”, vagyis a befogadó nyelvi-kulturális közeg, valamint a közönség igényeinek előtérbe helyezése miatt alkalmas terület a fentiekben vázolt kérdések kutatására.

 

2019

Doktori értekezésem tárgya nemzeti drámáink – Katona József: Bánk bán (1819), Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde (1831), Madách Imre: Az ember tragédiája (1861) – játéktörténeti alakulásának vizsgálata az 1980–90-es évek magyar színházművészetében. Célom a pozitivista alapú, intézménytörténeti és alkotóközpontú színháztörténet-írás helyett olyan mintaelemzéseket létrehozni, amelyek a disszertáció elméleti-módszertani keretét képező színházi „net-filológiai” kutatás (a Philther-metodika) színházolvasásán alapszanak, s az elmúlt évtizedek magyar színháztörténetének feltárására és a digitális kultúra eszközeivel történő megjelenítésére irányulnak. Mivel a három nemzeti dráma előadás-története összekapcsolódott a Nemzeti Színház intézményével, ezért gondolatmenetemet a Nemzeti Színház három (1983–1990 között színre vitt) előadásának részletes elemzésével indítottam, hogy áttekinthessem a játékhagyománynak azt a kialakult rendjét, amely ezeket az előadásokat leginkább a Paulay Ede-, Hevesi Sándor- és Németh Antal-féle hagyományhoz való viszonyuk mentén teszi értelmezhetővé. A dolgozat ezekhez a mértéknek és licence-nek tekintett előadásokhoz, mint elrugaszkodási pontokhoz képest vizsgálja a magyar színházi és kulturális hagyomány alakulását, illetve a nemzeti drámák kánonformáló előadásainak (net)filológiai rekonstrukcióival szemlélteti a színházi értelmezés- és játéktörténet hagyományaitól való különböző típusú és mértékű eltérést. Értekezésem olyan radikális újraértelmezéseket vizsgálok, amelyeket az 1990–2000-es évek magyarországi rendezői színházának meghatározó képviselői, Ruszt József, Szikora János, Zsótér Sándor és Novák Eszter hoztak létre. Az előadás-elemzések többek között azt értelmezik, hogy 1. az ezredforduló színházi szcénájának képét átíró innovatív rendezői formanyelvek milyen új hatásmechanizmusok segítségével tették olvashatóvá a klasszikus dramatikus szövegeket a magyar színház köznyelvévé vált logocentrizmussal és lélektani realizmussal szemben, 2. a nemzeti drámák kánonformáló előadásainak (net)filológiai rekonstrukciói hogyan illeszkednek a kortárs magyar színház azon foucault-i értelemben vett genealógiájába, amelynek értelmezői keretét a posztdramatikus/posztmodern paradigmaváltás alkotja.

A disszertáció egy kortárs művészeti terminusból, az oktatási fordulatból indul ki, amely a tanítás, a tudásátadás helyszíneivel, módszereivel, formáival, valamint ezek intézményes és intézményen kívüli alternatív lehetőségeivel foglalkozik, és az 1990-es évek második felében megjelenő művészeti, kurátori és intézményi gyakorlatokra vonatkozik. A disszertáció a kortárs művészeti intézményben és a művészetoktatásban bekövetkezett változásokat egyaránt vizsgálja, és arra kérdez rá, hogy hogyan, és miért változtak a művészetoktatás specifikumai, valamint, hogy milyen analógiákat állíthatunk fel a művészetoktatás különböző nemzetközi és lokális átalakulásai, és a kortárs művészet intézményes gyakorlatainak „fordulatai” között. A művészetoktatási intézményben (a kutatás a felsőoktatási területre vonatkozik) a hallgatói szerepvállalást az oktatási fordulat új megközelítéseként, kortárs művészeti reflexiók segítségével mutatom be. Esettanulmányom a Magyar Képzőművészeti Főiskola (ma Magyar Képzőművészeti Egyetem) 1990-es években lezajlott diákforradalma.

A murányi vár Habsburg kézre kerülésének fordulatos történetét a régi magyarországi irodalomban Gyöngyösi István 1664-es Márssal társolkodó Murányi Vénusa örökítette meg. A várfoglalást azonban nemcsak a 17. század tartotta emlékezetesnek: Gyöngyösi művének a 18. században is számos kiadása született, a 19. században pedig Széchy Mária alakja és a murányi történet kiváló szerzőket késztetett a téma feldolgozására, Kisfaludy Károlytól Arany Jánoson át Jókai Mórig. A dolgozat egyrészt körüljárja Gyöngyösi István Márssal társolkodó Murányi Vénusát kiadás-, költészet- és eszmetörténeti szempontból, másrészt pedig Széchy Mária és Wesselényi Ferenc történetének későbbi, 18. és 19. századi feldolgozásait követi nyomon. A disszertáció azt az ívet vázolja fel, amely Gyöngyösi Murányi Vénusának közvetlen közegétől a mű 18. századi, népszerűségből fakadó újrakiadásaiin keresztül a 19. század által újjáteremtett, férfias Széchy Mária-alakig vezet. A több korszak együttes vizsgálatából fakadó legfontosabb, az egész dolgozatot egybefogó tanulság az, hogy ami első látásra folytonos magyar irodalmi hagyománynak tűnhet – Gyöngyösi Murányi Vénusától a 19. századi irodalom Murány-történeteiig –, az aprólékosabb vizsgálódás után számos kitérővel tarkított út, amelyet nemcsak az irodalmi szövegek hagyományozódási mechanizmusai, hanem történelmi-ideológiai tényezők is jelentősen befolyásolnak.

Dolgozatomban két, Nietzsche nyelvfelfogása tekintetében központi jelentőségűnek tekintett szöveggel foglalkozom: A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról című, 1873-as írással, valamint Nietzsche 1874-ben a bázeli egyetemen tartott retorika előadásaival. Az e két írásban kifejtett gondolatok eredetiségével kapcsolatban azonban komoly kétségek merültek föl azt követően, hogy 1988-ban Anthonie Meijers és Martin Stingelin megjelentette azt a jegyzéket, melyet Nietzsche e műveinek és Gustav Gerber 1871-es, Die Sprache als Kunst című munkájának egyezéseiről készítettek. Disszertációmban arra vállalkozom, hogy választ adjak azokra a kérdésekre, amelyeket a recepció Gerber hatásával kapcsolatban felvet: arra, hogy mit jelentett Gerber művének olvasása Nietzsche számára, azaz Nietzsche mely gondolatait merítette ebből az olvasmányából, és ettől nem függetlenül arra a szakirodalomban vitatott kérdésre is, hogy beszélhetünk-e a két fent említett szöveg kapcsán retorikai fordulatról Nietzsche életművében, végül pedig arra, hogy hogyan értékelhetjük a Gerber-olvasmányok fényében Nietzschének a retorika előadásokban és Az igazságról és hazugságrólban nyújtott teljesítményét. Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre választ adhassak, szükség van arra, hogy Nietzsche már említett két szövege mellett feltárjam ezek előzményeit is: kutatásom döntően a bázeli korszak kezdetétől követi nyomon Nietzsche nyelvre vonatkozó gondolatainak alakulását a Retorika előadások megszületéséig, bár néhány, a bázeli korszakot megelőző feljegyzést is érint, és olykor röviden kitekint az életműnek a Retorika előadások utáni szakaszára is. Munkámban a Mazzino Montinari nevével fémjelezhető kritikai forráskutatás módszerét alkalmazom, melynek segítségével Nietzsche nyelvre irányuló elgondolásainak három különböző kontextusát tárom föl: a korabeli nyelveredet-elméleteket, zeneesztétikákat, majd Gerber már említett művét. E kontextusok Nietzsche más-más szövegeire tettek döntő hatást.

Kutatásom célja a csehovi életmű egyik alapvető sajátosságának, a szövegek mélyrétegében szerveződő szubtextusnak, valamint a szubtextusban körvonalazódó emberképnek, más szóval a csehovi látens antropológiának vizsgálata. Csehov poétikai útkeresése szorosan összekapcsolódik egy új filozófiai antropológia, egy új emberfelfogás kialakulásával. Az új kulturális korszak felé mutató, az egzisztencialista filozófiai szemlélet irányában haladó antropológiai koncepció az egyéni létezés olyan területeire tapint rá, amelyek szavakkal adekvát módon nem körülírhatók. A csehovi emberkép metafizikai irányultsága, mely nem teszi lehetővé a határozott, explicit megfogalmazást, váltja ki az új poétikai eszközök keresését, éspedig a motívumok, szimbólumok felé fordulást. Ez a szövegmélyen konstruálódó motivikus rendszer indukálja a szövegnek azt a szemantikai rétegét, amely terminológiailag szubtextusként határozható meg. Dolgozatomban – mint arra az értekezés címe is utal – egyrészről arra a kérdésre kerestem választ, milyen sajátosságokkal bír és miként szerveződik a csehovi szubtextus, kimutathatók-e, s ha igen – melyek azok a poétikai eszközök, amelyek a szövegek mélyáramlatát mozgásba hozzák, másrészről pedig a szubtextusban megsejthető emberfelfogást, a csehovi látens antropológiai koncepciót kíséreltem meg feltárni.

 

2018

Disszertációmban a narratív reprezentáció logikájának retorikai értelmezésére teszek kísérletet, középpontba állítva a film technológiai médiumát. Ehhez az elbeszéléselmélet néhány neuralgikus pontjának vizsgálatát állítom fókuszba, főként a perspektiváció és karakternarráció stratégiáinak összemosását, ezen belül is a szubjektív perspektívák, a torzított érzékelés és a megbízhatatlan elbeszélő reprezentációját illető fogalmi zavarokat. Dolgozatom címének jelzői egyszerre utalnak ezen retorikákat problematizáló művekre (torzítva érzékelő karakterek, hazug narrátorok) és az azokat övező elbeszéléselméleti félreértésekre. Feltárom a narratológiai diskurzusban megjelenő ellentétes álláspontok főbb okait, amellett érvelve, hogy egy alapvető megkülönböztetés – a (filmes) narráció technikai és retorikai aspektusainak - helytelen felfogásából fakadnak. A narratív reprezentációt és az alapvető narratológiai fogalmakat illető felfogásomat Richard Walsh és James Phelan munkáinak közvetett hatása és közvetlen gondolatmenetei orientálják. A filmes diskurzus jellemzése során elbeszéléselméleti modellem megalkotásakor e két szerző munkái mellett a klasszikus (strukturalista) narratológia felbecsülhetetlen értékű eredményeire (Gérard Genette, Seymour Chatman), a kognitív/konstruktivista megközelítések szigorú megfigyeléseire (David Herman, Ansgar Nünning, Monika Fludernik, David Bordwell, Edward Branigan) és a nem-természetes narratológia nemzetközi trendjének friss szemléletére (Brian Richardson, Stefan Iversen, Henrik Skov Nielsen, Per Krogh Hansen, Jan Alber) is támaszkodom. A perspektiválás kérdéskörének bemutatásakor legfőbb példatáram Janisch Attila Másnap című alkotása, a megbízhatatlan elbeszélés elméleti újragondolását pedig többek között a filmnarratológia egyik állatorvosi lovának, Hitchcock Rémület a színpadon című filmjének segítségével végzem el.

A disszertáció az 1970-es évekre popularizálódó magyarországi nászutazás létrejöttének, szélesebb társadalmi rétegekben való elterjedésének és a 2010-es évek közepéig megfigyelhető változások főbb elemeinek társadalomtudományos szempontú vizsgálata. A nászút egy mesterségesen teremtett szituáció, amely a 21. századra több szintű és sokfelé mutató konstrukcióvá, részben ernyőfogalommá vált. Magyarországon az utazási forma 1970-es évektől jellemzően új társadalmi rétegekben való megjelenésének feltételei a szocializmusban létrejött és a rendszerváltás követően megváltozó párkapcsolati, családszerkezeti jellemzők, a második demográfiai átmenet kérdése, a házassági szokások átalakulása voltak. A nászút hazai demokratizálódásának elsődleges keretét a szociálturizmus jelentette. A rendszerváltást követően a nászút újra bekapcsolódott a nemzetközi divatba. A disszertáció célja a nemzetközi párhuzamok és a magyarországi történeti előzmények vázolását követően ennek a folyamatnak a leírása levéltári és adattári, valamint internetes források, kérdőívek, interjúk és utazási irodai ajánlatok elemzése alapján. A disszertáció főbb kérdései: Miben változott a nászút fogalma, tartalma és formája az elmúlt másfél évszázad során? Miben ragadható meg folytonossága? Mennyiben hasonlít és mennyiben különbözik a hazai nászút története és jelentése a nemzetközi példákhoz viszonyítva? Miben jelentett újdonságot a nászút demokratizálódására való törekvés Magyarországon a szocializmus időszakában és milyen hatással volt a rendszerváltás utáni időszakra?

Gárdos Judit tudományelméleti, tudományantropológiai disszertációjának megfigyelési tárgya a saját diszciplínája, a szociológia. Egy amerikai eredetű módszerrel dolgozó szociológiai-politológiai kutatás első, 2005-ös magyarországi meghonosításáról ír. Célja megérteni, hogy egy alapvetően survey módszerű, de azon belül különleges kutatási eljárás, amely egyesíti magában a társadalomjobbító cselekvést és a tudományos társadalomkutatást, milyen viszonyt feltételez a saját módszerei által azzal, amit a vizsgálni kívánt világként tételez, hogy hogyan történik a tudományos szövegben a magyarázat, valamint hogy milyen kutatói normatív álláspontok rajzolódnak ki. Fő kérdések: Hogyan s milyen entitások jönnek létre a kérdőívszerkesztés, az adatelemzés és a tanulmányírás során? Milyen keretben zajlanak az entitásokat termelő és értelmező folyamatok? Milyen hagyományokba illeszkednek az előítéletekkel kapcsolatos felmérések Magyarországon? Milyen tudományos magyarázatok találhatók a kutatók beszámolóiban? Mik a tudósok normatív elköteleződései és a tudományos módszerek s eredmények közötti összefüggések? A dolgozat egyik célja az, hogy rámutasson a sokszor természetesnek vett módszertani előfeltételezésekre, magyarázási stratégiákra és kutatói automatizmusokra, valamint arra, hogy a normák milyen szerepet játszanak a kutatói gyakorlatok, az adatok létrehozása, az elemzés, az írás stb. során. Továbbá, hogy az elemzett kutatást el lehessen helyezni a társadalmi, tudományos és politikai kontextusában, elmélettörténeti elemzéseket is tartalmaz a szociológia és a pozitivizmus kapcsolatáról, a magyarországi előítéletkutatások korai szakaszáról, valamint az elkötelezett szociológiáról.

A dolgozat az 1990 utáni színház újszerű történelmi érdeklődését, múltfeldolgozásra irányuló stratégiáit elemzi. A színházművészetet a társadalmi performanszok széles spektrumán vizsgálva, arra kérdez rá, hogy milyen sajátos lehetőségeket kínál a színház különböző nagyközösségek fájó történelmi traumáival való szembenézésre. A dolgozat azt feltételezi, hogy egy traumatikus esemény művészeti megközelítése nem függetleníthető a nyilvános feldolgozás más formáitól mint az emlékbeszédek, szimbolikus perek, tüntetések, médiajelentések, hanem ezekkel a formákkal azonos kontextusban, sokszor velük szembeszegülve hozza létre emlékezeti tereit. Ezért a múltfeldolgozás performatív formái vizsgálhatók egyazon keretrendszerben, melyre a társadalmi performativitás elméletei és a különböző emlékezetelméletek adnak lehetőséget. A dél-afrikai apartheid, a dél-amerikai diktatúrák, 9/11, Ceauşescu romániai diktatúrája és az 1956-os magyar forradalom egy „globális emlékezetdiskurzus” láncolatába illeszkednek, lehetőséget adva egy szélesvásznú összevetésre a különböző emlékezetpolitikai attitűdök és eltérő színházi rendszerek között.

Dolgozatomban a szerkezeti felépítés és az elbeszélés egymáshoz való viszonyát vizsgálom Peter Greenaway műveiben. Alapfeltevésem szerint a rendező nagyjátékfilmjeiben számtalan nem narratív szerkezet különböztethető meg, miközben azok elbeszélő jellege megmarad. Noha az említett szériák jelentősége, mennyiségük és kidolgozottságuk révén az elbeszélés fölé rendelődhet, érvényességük a történet által szinte mindig megkérdőjeleződik. Greenaway tehát nagyjátékfilmjeiben a parametrikus, illetve szeriális elbeszélésmód olyan jellegzetes képviselője, aki egyúttal megkérdőjelezi a létrehozott szériák érvényességét, ironikusan viszonyul hozzájuk. A dolgozat rámutat Greenaway művészetének néhány lehetséges előfutárára, illetve részletesebben is elemzi hat nagyjátékfilmjét.

A disszertáció célja olyan retorikai olvasatok létrehozása, melyek az egyes művek trópushasználati módjait ideologikus állásfoglalásokként értelmezik. A dolgozat elméleti hátterét elsősorban az ideológiakritika marxista hagyománya, a tágan értett posztstrukturalista értelmezői hagyomány, valamint az irodalomtudományos dekonstrukció retorikaelmélete képezi. Az elméleti bevezető fejezet bemutatja a vizsgálat módszerét, az ideológia fogalmának a disszertáció szempontjából releváns hagyományát és a "természet" diszkurzív alakzatának ideológiai kontextusát. Ezt a részt négy filmes esettanulmány követi. A Metropolis (Fritz Lang, 1927) értelmezésének végkövetkeztetése, hogy a film a szimbólum retorikai "antitéziséhez", az allegóriához nyúl, miközben az organikussal a mechanikusat állítja szembe, hogy ezzel szembefordulhasson a film alapjául szolgáló regényt meghatározó Völkisch ideológiával, melynek retorikai tartóoszlopa a természet fogalma. Az Antikrisztus (Lars von Trier, 2009) elemzése alapján von Trier filmje az irónia egy sajátos változatával éri el, hogy folyamatosan „meneküljön a jelentés elől”, miközben a műfaji és kulturális kódokat felhalmozza és provokatívan vegyíti, míg végül az összeomlásáig feszíti a korábbi, a nő és a természet figuratív összekapcsolására épülő szimbolikus struktúrát. A grizzlyember (Werner Herzog, 2015) egy „talált filmre” a szerkesztés aktusából, a kommentárokból és a kiegészítésekből konstruált második szint segítségével bírálja a természet idealizált képzetét, mely alapján a radikálisan idegen természeti környezetünk ismerősnek, otthonosnak és az emberi társadalmakkal analóg elvekre épülőnek tűnik fel. A Werckmeister harmóniák (Tarr Béla, Hranitzky Ágnes, 2000) a materiális defiguráció eszközét választja; nem fogadja el az organikus folyamatok önmagukon túlmutató metaforikus jelentésébe vetett hitet, mely Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című regényében megfigyelhető: stratégiája a metaforikus alakzatok alaktalanítása, a mélység felfüggesztése. Az elemzett filmek tehát a természet reprezentációinak szimbolikus kódjaival az allegóriát, a kiazmust és az iróniát, a dezantropomorfizációt, valamint a defigurációt szegezik szembe. A disszertáció elsődleges célja, hogy ezekre a retorikai/ideológiai viszonyrendszerekre rámutasson.

Disszertációm olyan elméleti keretet (drámanarratológia) és elemzési tárgyat (monodrámák és monológ alapú drámák) kapcsol össze, melyek külön-külön is eléggé mellőzöttek és (eddig) nem kifejezetten népszerű kutatási témák. Azt vizsgálja, hogy még a drámaelméletben is hanyagolt mono/lóg drámák hogyan kapcsolhatók a (diegetikus) narrativitáshoz. Nem csak azt állítom, hogy van olyan narratológiai elmélet, mely alapján minden drámának nevezett mű narratívnak tekinthető, hanem azt is, hogy van olyan drámatípus, ami ráadásul diegetikusan is narratív szövegként is értelmezhető. Ez a drámatípus pedig dolgozatom tárgya, a mono/lóg dráma. Az ellső fejezet bepillantást nyújt a drámanarratológia történetébe, az ezzel kapcsolatos ellenérvek és érvek kialakulásának folyamatába, valamint felvázolja a drámanarratológia helyét a narratológiák rendszerében. Ehhez kapcsolódva két, elemzésekben is produktívan használható eszközt mutat be: diegetikus és mimetikus narrativitás leírását és a narratív hatóerő elméletét. A harmadik, negyedik és ötödik – elemző – fejezetek a mono/lóg dráma egy-egy formáját mutatják be és elemzik. Szerkezetük az elméleti bevezető, történeti áttekintés és műelemzések sorrendet követi. A mono/lóg drámákhoz kapcsolódó elméletek bemutatása az egyes elemző fejezetek elméleti bevezetőiben olvasható.

A disszertáció célkitűzése azon jelentős folyamatoknak, irányzatoknak és kérdésfelvetéseknek az áttekintése, melyek a hatvanas évek vége óta meghatározzák az elbeszéléselmélet nemzetközi történetének alakulását. Meglepően széles korpusz foglalkozik a narratológia mint tudományág kutatásával. Nemzetközi szakirodalmának elemzése rámutathat az összefüggésre, hogy viszonylag rövid története során miként vált a narratológia a humántudományok kitüntetett diszkurzív közegévé, egy lényegi, professzionális beszédmóddá. Az első nagy tematikus egységet egy tudománytörténeti áttekintés alkotja, a második nagy tematikus egység gyakorlati megközelítésen, a narratológiai szemléletet tükröző interpretáción alapul, a nem természetes narratológia viszonylatában vizsgálódik. Előtérbe helyezve ennek elméleti hátterét, Bodor Ádám prózájának értelmezésén keresztül világít rá jelentőségére. Dolgozatomban a Bodor Ádám műveiben megjelenő idegen fogalmát kívánom vizsgálni, olyan szempontokra helyezve a hangsúlyt, ami eddig elkerülte a recepció figyelmét. Az idegen motívumát Bodor Ádám prózájában úgy értelmezem, mint nem természetes narratív elemet. Meggyőződésem, hogy a Bodor szövegek interpretálásakor hatékonyan lehet hasznosítani a narratológia új irányzatai, iskolái által kínált lehetőségeket, melyek mindeddig többnyire reflektálatlanok maradtak, vagy éppen a Bodor recepcióban nem jelentek meg. A kétféle diskurzus révén egy olyan helytálló interpretációs stratégia hozható létre, amit Bodor Ádám szövegeinek olvasása során hatékonyan tudunk alkalmazni.

Az idegenség reprezentációi a kortárs magyarországi német irodalomban című doktori értekezés egy interkulturális közegben vizsgálja az idegenség fogalmának a kortárs magyarországi német irodalomban való megjelenését. A disszertáció a magyarországi német irodalom elmúlt három évtizedben született szövegeit az interkulturális irodalomtudomány legújabb módszertani készletének segítségével a terület interdiszciplináris összefüggéseiben mutatja be. A 20. század második felének magyarországi német irodalma egy különleges kisebbségi irodalmi közeggel gazdagította a magyarországi és a német kultúrát. Az irodalmi recepció áttekintéséből kiderül, hogy a legfontosabb tendenciák, korszakok, generációk és szerzők megismerése mellett még számos érintetlen területe maradt ennek az irodalmi közegnek. A doktori értekezés kiindulópontjaként a magyarországi német irodalom szövegeinek korpusza szolgál, a kulturális irodalomtudomány alapelveivel összhangban a kutatás igyekszik kiküszöbölni a megalapozatlan esztétikai értékeléseket. A vizsgálódások fókuszában azok a szövegek állnak, amelyek kulturális, tematikai és formai tekintetben is alkalmasnak bizonyultak komplex elemzések elvégzésére és intertextuális vonatkozások feltérképezésére. Az elemzett szépirodalmi szövegek és kötetek kiválasztását az határozta meg, hogy mennyiben képesek ezek a kisebbség irodalmában releváns témák és formák modellezésére. Az értekezésben a tézisek, megállapítások, fogalomalkotások kiindulópontjaként a magyarországi német irodalom korpusza és annak szövegközpontú elemzései szolgálnak. A disszertáció bemutatja, hogy a magyarországi német irodalom kortárs szövegei hogyan reprezentálják az idegenség fogalmát annak történelmi, nyelvi és kulturális kontextusaiban.

 

2017

A disszertáció a közösségi identitás és a belakott tér reprezentációja közötti összefüggést vizsgálja Jugoszlávia magyar irodalmában és az utódállamokban 1945 és 2010 között. Az irodalom- és sajtótörténet alternatív oldalára összpontosítva azokat a folyamatokat elemzi, ahogy az új, 1945 után formálódó elitek érvényt szereztek a Jugoszláviával való azonosulásnak, valamint, ahogy ez az irodalomban megjelent. A vizsgálat kiterjed arra is, hogy miként módosult ez a reprezentáció a társadalmi nyilvánosság liberalizálódásával, a politikai és kulturális elit belső elkülönülésével, valamint a szocialista realizmusból a neoavantgárdba való művészeti váltás során a korai hatvanas években. A térbeli reprezentáció és kollektív identitás kapcsolatának szempontjából kulcsfontosságú töréspont volt Jugoszlávia feloszlása a kilencvenes években, valamint a regionális magyar irodalmi mezők továbbfejlődése az utódállamokban. A kutatás az 1945 és 2010 között megjelentetett jugoszláviai, majd a széttagolódás után horvátországi, szerbiai és szlovéniai magyar irodalmi folyóiratokon, valamint szépirodalmi szövegeket is közlő heti- és napisajtón alapszik.

Az értekezés a másodlagos szóbeliség és a digitális írásbeliség irodalmi vonatkozásait vizsgálja egy meghatározott, reprezentatív szövegkorpuszon belül. A hallhatóság és a láthatóság poétikáját a tárgyalt kommunikációtechnológia-történeti korszak keretében a tematizáció és a kompozicionális elemek szintjén határozza meg. A hallhatóság poétikáját a beszédhangoknak, az élőbeszédnek és az egyéb hanghatásoknak a tárolása és továbbítása hatja át az irodalmi ábrázolás különböző színterein. Ellenben a láthatóság poétikáját az írásbeli kommunikáció hangtalanná válása jellemzi. A disszertáció a másodlagos szóbeliség Walter J. Ong által kidolgozott elméletének továbbgondolására is kísérletet tesz, a benne foglalt, ellentétpárba rendeződő kategóriák (szóbeliség–írásbeliség, hallhatóság–láthatóság) dinamizálása révén. Ennek érdekében szorosan olvassa a másodlagos oralitás koncepciójának 2005-ös, Maurizio Ferraris-i kritikáját. Az értekezés konkrét szövegelemzései a jelentésképződés temporális folyamatát követik.

 

2016

 

2015

 

2014

Cette thèse a comme but de resituer l’oeuvre de l’auteur suisse romand, Charles Ferdinand Ramuz dans le contexte français où elle a été souvent mal accueillie, plus particulièrement à l’époque contemporaine à sa création même. Afin de pouvoir situer les questionnements et les hypothèses, elle dresse un panorama des différents aspects de la réception de l’oeuvre en question (malentendus, interprétations linguistiques, esthétiques et narratologiques). Ce travail souhaite s’inscrire dans le renouveau critique qui s’est fait jour dans les années soixante. Il étudie les stratégies d’expression et les techniques narratives qui rendraient possible une « langue-image » et une esthétique de la perception phénoménologico-cinématographique. Il consacre une attention particulière à l’usage ramuzien du pronom on ainsi qu’à la mise en oeuvre des effets cinématographiques. L’analyse détaillée de ces constantes de l’écriture ramuzienne permettent non seulement de redéfinir les enjeux d’un regard détaché, objectif et de redécouvrir le foyer perceptif comme doté de conscience et de cognition, mais aussi de poser une question qui peut paraître bouleversante : l’écriture de cet écrivain vaudois, mettrait-elle en oeuvre ce que la création romanesque associée à la mouvance du Nouveau Roman définit et théorise trente ans plus tard?

 

2013

 

2012

 

2011

 

2010

 

2009

2008

2007

Notre travail, en examinant à travers trois auteurs l’inscription de l’autobiographie maghrébine d’expression française dans le champ interdiscursif du récit littéraire et du discours ethnographique, envisage de montrer les contradictions d’une classification taxinomique, ainsi que la naissance d’une pratique textuelle « mineure » de l’autobiographie. Après avoir reconstruit par la relecture du Scorpion d’Albert Memmi les jalons théoriques d’une mise en abyme de la notion d’identité du sujet, nous étudions les impacts d’une appartenance culturelle multiple sur la conception « métropolitaine » du genre. L’étude du Quatuor algér i en d’Assia Djebar nous permettra de jalonner les démarches rhétoriques d’une autobiographie féminine entre écriture et cinématographie, tandis que par l’analyse de L’Ec r ivain publi c de Tahar Ben Jelloun nous envisageons de présenter la « déterritorialisation » de l’écriture autobiographique face aux valeurs collectives d’une tradition maghrébine de l’écriture.

 

2006

 

2005

 

2004

 

2003

 

 

2002

Irodalom- és Kultúratudományi Doktori Iskola

H-7624 Pécs, Ifjúság u. 6.       idi.pte@gmail.com