Kurucz Réka, PhD hallgató
Legkedvesebb és legfontosabb Alma Materem a pécsi tanszék.
Gyakran esik szó a családias, baráti légkörről, ami a pécsi Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszék közösségére jellemző. Ezt én is szeretném megerősíteni. Sosem éreztem az egyetemi oktatásra egyébként oly jellemző, hierarchikus rend jelenlétét. Viszont megtisztelő volt az őszinte érdeklődés, amivel elsős hallgatóként fogadtak annak idején, s ahogy ez a figyelem máig elkísér bennünket.
Mint oly sokan mások, én is az amatőr néptáncmozgalomból és a táncház világából kerültem a néprajz szakra, hisz egy idő után óhatatlanul érdekelni kezdett, kik is ezek az emberek, akiknek a táncaival annyi időt töltünk? Megérdeklődtem melyik épületben kell keresni a tanszéket és minden bátorságomat összeszedve átsétáltam a TTK-ról, beültem egy-két előadásra. Innen már nem volt visszaút. Persze a képzés teljesen másról szólt, mint ahogy én azt félig gyermekfejjel elképzeltem. Valami sokkal többről, ami örökre megváltoztatta a gondolkodásomat. A sors iróniája, hogy többek között pont a folklorizmussal kapcsolatban. De az itt töltött évek alatt nyílt fel a szemem arra is, hogy saját környezetem, szűkebb hazám, a Külső- Drávaszög mennyi olyan értéket rejt, ami számomra fontos, viszont egyáltalán nem érdekelt addig, míg nem tudtam ismeretekhez kötni. Néptáncosként sokkal könnyebb és élményszerűbb volt Erdélyben lógni, rácsodálkozni Kalotaszeg színes világára, a Mezőség zenéjére, vagy Gyimes archaikus táncaira, mint egy kicsit is mélyebbre ásni az otthon „TSz-szagú” világában. Mivel a nagyszüleim néprajzi csoportja kifejezetten hamar polgárosult, népviseletét hamar levetette, műdalokat énekelt, ezért azt képzeltem, nincs otthon semmi, ami engem érdekelhetne. A tanszéken kapott ismeretek a hagyományos népi kultúráról, és távoli kultúrákról rádöbbentettek, mekkorát tévedtem! Mindezeken keresztül és ezek felett, nem tudom pontosan mikor, de megtanultunk tudományosan gondolkodni, forráskritikával élni, az egyértelműnek gondolt dolgokat relativizálni, összefüggéseket keresni akár látszólag távoli jelenségek között. Jelenleg a tanszék doktorandusz hallgatójaként a Villányi borvidék kisüzemi szőlőtermesztésének néprajzi vizsgálatát végzem. Ezáltal a vidéket és életvilágot, melyben felnőttem, jóval mélyebben és részletesebben ismerhetem meg, mint ahogy valaha gondoltam volna. E mellett a doktori képzés során megtanultam a sorok között is olvasni, tudományos publikációt írni, az anyagomat különböző szempontok szerint értelmezni. Ami a legfontosabb: megtanultam, hogy meg kell találni a jó kérdést és azt kell feltenni. Ez nem is olyan könnyű, mint elsőre gondolnánk.
Ha bizonytalankodsz, hogy hová jelentkezz, már csak azért is gyere erre a tanszékre, mert bármilyen dolog is érdekel, megismeréséhez itt olyan szemléletmódot, tudományos módszereket tanulhatsz, mely véleményem szerint bárhol, bármilyen fórumon megállja a helyét. Erre garancia az oktatóigárda profizmusa. A bónusz a jó hangulat, a megértő, segítőkész légkör, mely elsőrban szintén nekik köszönhető.
Viczián Zsófia
Hogy mit köszönhetek a pécsi néprajz tanszéknek? Ha egyszerűen kell megfogalmazni, ezt: itt tanultam meg kérdezni.
Ami nem is olyan könnyű. Egy jelenségnek, egy forrásnak, egy tárgynak kérdést feltenni. Pedig attól függően fog válaszokat adni, hogy mi hogyan kérdezünk.
Hogy mi kell a megszólaltatáshoz? Azt hiszem, a dolgok, jelenségek, egyszóval a kultúra komplexitásának az ismerete. És ez az, amire a tanszék megtanított. Méghozzá úgy, akár egy mozaiknál, hogy fokozatosan állt össze, mélyült évről-évre a kép. Eleinte megismertük, még inkább leíró módon, a tárgyi kultúra különböző szegmenseit, például a népi építészetet. De ehhez aztán hamar hozzájött, a ház nem csupán ház, hanem tér, ahol emberek élnek. Sőt, élettér, ahol az egyes térbeli tagozódásnak nagyon kötött rendszere lehet. Hogy a hit, a hiedelmek, a szokások, a nemi szerepek; mi több, a történelmi tapasztalatok is mind-mind beleívódnak ebbe, és mindezek egyúttal tükröződnek is a folklórban. Aztán tovább mélyült a kép azzal, hogy ezt történelmi és kulturális kontextusban is el lehet helyezni, míg végül eljutottunk önmagunkhoz is: mi hogyan nézünk most, a mi adott jelenünkből minderre, milyen kutatói, tudományos előfeltevéseink határozzák meg azt, amit látunk.
A kérdezni tudást én azóta nem a szoros értelemben vett néprajztudományban használom – de használom, nap mint nap, máshol. Foglalkoztam szóbeli és kéziratos élettörténetekkel, majd azután sokféleképpen várostörténettel, építészettel is. Több ilyen tárgyú könyvnek társszerzője vagyok, és helytörténeti tárgyú cikkeket is írok rendszeresen. A kérdezni tudás és a kontextusban gondolkozás elengedhetetlen itt is, hisz ettől válik egy régi fotó, egy megmaradt épület is értelmezhetővé és érdekessé. Írtam könyvet Budapest nevezetes fáiról – önmagukban, kontextus nélkül ezek is csupán fásszárú élőlények volnának. És végül néhány éve hittant tanítok: minden lelkigondozás és értelemzés is, ha jól akarjuk csinálni, a kérdezéssel indul.
Egyszóval meghatározó tudást kaptam a pécsi tanszéken, mely azóta is kísér. Köszönöm!
Kóczián Zoltán
„Mi lettem, amikor nagy lettem?”
Szerintem én még nem lettem „nagy”. Jelenleg is tanulok könyvtártudomány mesterszakon. (A múzeumok, könyvtárak, levéltárak világa mindig is vonzott.) „Polgári foglalkozásomat” – ha kérdezik, akkor az egyszerűség kedvéért azt szoktam mondani, hogy fényképész vagyok. Ez volt az első szakmám, de ahogy a bohóctréfa is mondja: „Van másik!”. (A másik irányvonal mindig is az informatika volt.) Általában több különböző dologgal foglalkozom párhuzamosan.
Az, hogy én 2008-ban elkezdtem levelezőn a néprajz BA szakot leginkább a véletlenek összjátéka volt. (Munkahelyi változások, ismerősök ráhatása, stb.) Középiskolában még meg sem fordult a fejemben, hogy valaha is egyetemre fogok járni. Az meg pláne nem, hogy többször is. Nem készültem rá tudatosan, nem aggódtam az érettségim eredményei miatt, nem számolgattam pontszámokat kétségbeesetten, és kimaradtam – szerencsére – ebből az egész versenyistálló-szagú teljesítmény centrikus világból is. Több évvel az érettségi után jelentkeztem. A néprajz előtte sem volt idegen a számomra, s mikor eldőlt, hogy megpróbálom az egyetemet a szakválasztás már tudatos volt. Nem bántam meg.
Ha megkérdeznék, hogy mit kaptam a pécsi Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszéktől, akkor első helyen mindenképpen azt mondanám, hogy egy olyan stabil tudományos-, elméleti alapozást, ami jelentősen megkönnyítette a későbbi tanulmányaimat is. A szak sok mindenre megtanít – de szerintem leginkább arra, hogy hogyan tanulj te magad. Megfigyeléssel, részvétellel, jelenléttel, beszélgetéssel olykor hallgatással. A munkámban: a napi sajtóban; a közművelődési-, közgyűjteményi területen, vagy szakkörvezetőként is nagyszerűen tudtam alkalmazni mindazt, amit itt tanultam a közösségekről, a kultúráról, muzeológiáról. Fotósként is sokféleképpen hasznát veszem a néprajzi tudásomnak. A keresztelő, elsőáldozás, bérmálkozás, esküvő, temetés – többnyire olyan események, ahol úgy illik jelen lenni, hogy a legkevésbé vegyék észre, hogy jelen vagy. Nem árt, ha ismered a „forgatókönyveket”. Hogy mikor szabad és mikor nem szabad fotóznod; hogy egy szakrális térben egyáltalán hogyan mozoghatsz, vagy miként kell felöltöznöd… Ha tudod, mi a szokás, akkor könnyebb lekövetni az eseményeket és elkerülheted a szertartásvezető megvető pillantásait is. (Nem, az ilyesmi sajnos nem szerepel a fényképész tankönyvekben…)
A Tanszéken a tanulmányaim alatt kaptam egy olyan látásmódot, amivel kicsit talán jobban megértem a világot, benne az embereket, a különféle kultúrákat és a köztük lévő viszonyokat. Talán kaptam egy olyan „nyelvet” is – amivel bátran merek becsatlakozni bármilyen tudományos diskurzusba. Mindezeken túl a szak adott még nekem élményeket, történeteket, emberi kapcsolatokat. A különféle konferenciák, doktori védések, habilitációs előadások, kiállítás megnyitók alkalmával gyakran élőszóban is hallhattuk a „kötelező szakirodalom” szerzőit, az „élő legendák” köztünk jártak és a szünetekben olykor kötetlen beszélgetésekre is volt alkalom. A kirándulások élményeinek visszaadására, most a hely sem elegendő…
Jobban belegondolva: A kérdésre, hogy mit kaptam a tanszéktől nem is lehet múlt időben válaszolni – hiszen a kapcsolat nem szakadt meg teljesen. Ha tehetem, én a mai napig visszajárok a nyilvános eseményekre.
„Mit lehet tanulni a néprajz szakon?” – teheted fel a kérdést, ha most állsz a felvételi előtt. Erre a válaszom az, hogy: ez egyedül tőled függ. Szerintem „bármit” – ugyanis szinte minden tudománynak van egy kis határmezsgyéje a néprajzzal vagy a kulturális antropológiával. Így a szakot bátran merem ajánlani azoknak is, akik talán még kicsit bizonytalanok a jövőjüket illetően, de nyitottak a bölcsészet- és a társadalomtudományok iránt. Ez a szak kellően sokoldalú ahhoz, hogy mindenki megtalálja benne a neki tetsző részterületet.
Kóczián Zoltán G.
a FIAP fotóművésze,
jelenleg Könyvtártudomány MA hallgató,
a PTE-BTK Társadalmi Befogadás Szakkollégium társelnöke.
Vásárhelyi Ágnes, PhD hallgató
A mellékelt fotó a világ legszuperebb múzeumi gyakorlatán, a Művészetek Völgyében készült
Az élet úgy hozta, hogy jelenleg a munkaerőpiac egy szakmától igen távol álló szegmensében (IT business) dolgozom, így talán bátor vállalásnak tűnhet arról írni, hogy hogyan hasznosítom a mindennapokban a tanszéken elsajátított tudást. Némi hezitálás után mégis arra jutottam, hogy lehet hiteles mondanivalóm a témáról. Egyrészt a tanszéken töltött évek maradandó nyomot hagytak a gondolkodásmódomon és a személyiségemen, így a tanszék bizonyos értelemben elválaszthatatlan attól, aki jelenleg vagyok. Másrészt úgy látom, hogy manapság sokaknak nem adatik meg az „egyenes út” az iskolapadból egy végzettségnek megfelelő állásba, így a teljesség és a realitás kedvéért talán arról sem árt szót ejteni, hogy mit lehet kezdeni a néprajzos tudással, ha újratervezésre kényszerülünk. Ahogy mondani szokás, semmi sem vész el, csak átalakul, így én arról osztanék meg pár gondolatot, hogy hogyan alkalmazhatók a tanszéken tanultak nagyjából bármely egyéb munkaterületen.
Eredetileg egy másik szakon kezdtem az egyetemet, és a tanszék csak a minorszak-választás idején került a látóterembe. Nem nagyon tudtam, hogy mi fán terem a kulturális antropológia, a klasszikus néprajztudomány pedig ekkoriban még nem igazán érdekelt (a testvérem sokat tudna mesélni a táncházak iránt inkább borzongással viseltető kamaszok gyötrelmeiről, nekem pedig valószínűleg csak azért sikerült megúsznom a „kötelező” néptáncolást, mert nagyon makacs gyerek voltam). A tanszék kurzuslistája azonban végleg eldöntötte a kérdést. Lenyűgözött, hogy míg például történelmet, nyelveket, irodalmat korábban is tanulhattam, ezekkel a témákkal iskolai körülmények között még soha, sehol nem találkoztam. Ki voltam éhezve a szellemi kihívásra, és ez olyasminek tűnt, amibe érdemes fejest ugrani. A mesterképzést már tudatosan a tanszéken akartam folytatni, mert a megérzéseim beigazolódtak, és végül tényleg itt kaptam meg mindazt, amit egy egyetemi képzéstől vártam.
A rengeteg új impulzustól az agyműködésem gyakorlatilag hiperűrsebességre kapcsolt. A tanszéken sok érdekes figura, inspiráló oktató és a szakma legjavát alkotó vendégelőadó fordult meg. Hatalmas beszélgetéseket folytattunk a tanórákon és azokon kívül is: a szakesteken, a kirándulásokon, a Rókus-udvaron, a tanszéki könyvtárban és mindenekelőtt persze a nevezetes konyhában. Az előadások néha időben, térben és kulturálisan távoli tájakra, máskor pedig nagyon is közeli, ismerős, de sok szempontól mégis ismeretlen vizekre kalauzoltak - tágítva a látókörömet, és új kontextusba helyezve mindent, amit a világról tudni véltem. Az olvasószemináriumokon néha idegtépő, de végül igazi heuréka-élményekhez vezető órákat töltöttem talányos körmondatok megfejtésével. Büszkén mondhatom, hogy másodszorra is megtanultam olvasni, csak ezúttal a sorok között. Azt pedig már csak futólag említem, hogy mind a mai napig mekkora társasági sikereket aratok a lidérccsirkéről szerzett tudásommal (aki kíváncsi, a tanszéken megtudhatja, hogy mi az). A viccet félretéve, gyakran érzem úgy, hogy valójában itt tanultam meg igazán gondolkodni. Legfőképpen azonban azt a támogató légkört és az ebből fakadó „oké vagyok” érzést emelném ki, ami hosszabb távon is segített kibújni a kamaszos csigaházból, és amit ideális esetben egyszer mindenkinek meg kellene tapasztalnia.
Ha lehántjuk a nosztalgia mázát, mit lehet mindebből a gyakorlatban is hasznosítani?
Az oktatóktól kapott bizalom megtanított arra, hogy szükségszerűen hierarchikus rendszerekben is (mint például egy munkahely) elsősorban partnerségi viszonyokra, közös gondolkodásra törekedjek. Megtanított arra, hogy vannak véleménykülönbségek, de ez nem baj, és ennek tudatában lenni szörnyen sokat segít a mindennapi érdekvédelemben. Megtanított rendszerben és összefüggésekben gondolkodni, kérdéseket, problémákat, konstruktív kritikát megfogalmazni, és megoldásokat keresni. Kritikai gondolkodásra oktatott, ami (tudom, hogy szomorúan hangzik) „odakint” a munkaerőpiacon hiánykészségnek számít. A terepmunkám során megtanultam, hogy jó és szükséges dolog kilépni a komfortzónából, és hogy sokkal alkalmazkodóképesebb, rugalmasabb és jobb problémamegoldó vagyok, mint azt hittem. Megtanultam szokatlan helyzetekben helytállni (az első állásinterjúmon, ami kifejezetten stresszinterjú volt, ez nagyon jól jött), követni az áramlatot és nevetni az ügyetlenkedéseimen, amikor nem tehetek jobbat. Megtanultam érvelni, előadni, írni, és önéletrajzba foglalható tapasztalatot szereztem az oktatás, a publikálás, a szakfordítás terén. Mivel nemzetközi munkakörnyezetben, nemzetközi ügyfelekkel dolgozom, jól jön az az empátia, megérteni akarás, és tényleges kulturális tudás is, aminek a magjait szintén a tanszéken ültették el.
Mindent összevetve: az „egyenes úthoz” egzakt recept valószínűleg nincs, de úgy hiszem, hogy alapvető hozzávalókból így is bőven kaptunk a tanszéken – mindenki fűszerezze ízlés szerint :)
Ölelek mindenkit, Ági
Pulszter Zsuzsanna, PhD hallgató
Mit adott nekem ez a képzés?
Többet kaptam, mint amit reméltem. Sokkal többet. Mert több az, amit ez a tanszék ad, mint néprajzi tudás, és több mint kulturális antropológia. Megtanultam persze egy sor szakmai dolgot, megtanultam tudományos írásműveket írni, előadást tartani, szuperjó ppt-t készíteni, terepen anyagot gyűjteni, dokumentálni, megtanultam sok mindent a hagyományos népi kultúráról és sok ismeretet szereztem távoli kultúrákról vagy éppen közeli szubkultúrákról egyaránt. De ami számomra ennél is fontosabb, hogy megtanultam összefüggéseket keresni látszólag összefüggéstelen, ám nagyon is egymásra ható jelenségek között, és megtanultam relativizálni olyan dolgokat, amelyeket korábban objektív igazságként kezeltem.
Hogy hasznosítható-e mindez?
Voltam néprajzos muzeológus – azt hiszem, nem kell nagyon magyarázni, hogy miként hasznosítottam ekkor a tanszéken szerzett tudást: kiállítások tervezésében, rendezésében vettem részt, múzeumpedagógiai foglalkozásokat tartottam és újakat dolgoztam ki, kutattam, cikkeket írtam. Jelenleg egy EU-s projektben koordinátorként szociális és közösségszervezési feladatokat fogok össze, ahol a rutinos írás mellett a muzeológiai tudásomra, a közösségekről szerzett ismereteimre és az összefüggéseket fürkésző készségeimre is szükségem van, hiszen legfőként közösségfejlesztéssel és hátrányos helyzetű személyek mentorálásával foglalkozunk: kisebb-nagyobb rendezvényeket szervezünk, ismeretterjesztő előadásokat tartunk, kiállításokat hozunk létre, szociális ügyekben segítkezünk. Kereskedelmi területen is dolgozok – és bármilyen hihetetlen, itt is hasznát veszem mindannak, amit a tanszéken szívtam magamba, ugyanis máshogy állok az emberekhez, az esetleges problémákhoz, de még az árukhoz, a tárgyakhoz is egy sor társadalmi ismeret birtokában. A szaktudás azonban csak egy része annak, amit a tanszéken kaptam – és PhD hallgatóként kapok a mai napig. Az oktatói gárda profizmusa, szakmai tudása mellett a hihetetlenül családias légkört és azt a támogató bánásmódot szeretném kiemelni, amivel a tanárok a hallgatókat kezelik. Kérdésekre válaszokat, problémákra megoldásokat, kétségekre támogatást, csüggedésre biztató szót kaptam. Mindig, minden helyzetben jóindulatot. Olyan emberek barátságát, akikre tanáraimként szakmailag és emberileg is felnézek. És olyan emberek barátságát, akikkel együtt lubickolhattunk hallgatókként ebben a légkörben. Számos szép emléket, megható pillanatokat, szaktudományos szárnypróbálgatások izgalmát, nagy nevetéseket, felejthetetlen bulikat, közös kirándulásokat, értékes emberi és szakmai kapcsolatokat, sikert. Egy különleges, összetartó és támogató közösséget, ahova öröm tartozni és öröm visszajárni.
Pulszter Zsuzsanna
kulturális koordinátor
Balatonendréd
Hogyan lettem múzeumkerülőből muzeológus? (Mácsai Boglárka)
Amikor 2005-ben az egyetemet kezdtem, még osztatlan képzés volt a felsőoktatási intézményekben, s csupán szakpárra lehetett felvételizni. Az egyik szak – ami akkor még igazán érdekelt – adott volt, ehhez kellett keresnem valamit. Jobb híján a néprajzot választottam. Úgy voltam vele, hogy majd olvasunk egy csomó népmesét, bevágjuk az összes tájegységet a hozzá tartozó viseletekkel, s végre nem keverem össze a nyüstöt a gerebennel. Nemes tudás, jó lesz. De valójában olyannyira nem érdekelt a dolog, hogyha felvételi vizsgát is tennem kellett volna (amit szerencsémre éppen abban az évben töröltek el), biztosan nem vesznek fel a szakra.
Amikor az évet kezdtük, kiderült, hogy kulturális antropológiát is lehet tanulni a néprajz mellett. Korábban már hallottam egy s mást az antropológiáról, s eléggé menőnek tűnt. A tájékoztató előadást tartó tanár azzal kezdte, hogy ő maga Szibériában végzi a kutatásait. Felcsillant a szemem, kezdett érdekelni a dolog. És bár az első félévem még elég döcögősen indult, mert a másik a szakomra koncentráltam, első év végére már sejtettem, hogy itt több keresnivalóm lesz, mint gondoltam. A második év után leadtam a másik szakomat. Igen, azt a szakot, amiért a PTE-re jöttem. Igen, azért, hogy csak a néprajznak és antropológiának szentelhessem a tanulmányaimat. (Meg a szabadidőmet is, mert a közösségi élet is kivételes volt a tanszéken.) Diploma után pedig a tanszék doktori iskolájában folytattam tanulmányaimat.
Kutatásaimat Oroszországban végeztem (egyszer még Szibériába is eljutottam!), készültem egyetemi oktatónak és első élvonalbeli kutatónak egyaránt, míg végre a Néprajzi Múzeumban találtam meg a helyemet muzeológusként. (Azért itt muszáj bevallanom, hogy sosem érdekelt igazán a múzeumi munka, sőt!) Az Európa- és Ázsia-gyűjteményekben dolgozom, mondhatni egy huszonöt ezer darabos kincsesbányában, és imádom. A múzeum egyszerre értékmegőrző és nyomozóiroda, ahol minden tárgynak történetei vannak, csupán az a kérdés, hogy rátalálunk-e ezekre a történetekre, s meg tudjuk-e őket hitelesen szólaltatni. Ebben a fajta kutatásban pedig elengedhetetlen eszköz az a tudás, amit az egyetemi évek során szereztem. A múzeumban válik igazán élővé mindaz, amit a könyvekben olvastam, vagy vizsgára tanultam meg, s a nagy néprajzkutatók és híres utazók által gyűjtött tárgyakat kézbe venni nap mint nap kiváltságos helyzet, olykor egészen borzongató érzés.
És hogy ez engem ennyire lázba hoz majd tizenöt év múlva, nem is gondoltam volna 2005-ben. Ha nincs a PTE-BTK Néprajz – Kulturális Tanszéke, akkor ez most nem így lenne.
Mácsai Boglárka
muzeológus
Néprajzi Múzeum Budapest
Bacsa Mária Kata, harmadéves BA hallgató
Nagyon sok mindent tanulhat itt az ember. Nem csak a kurzusokat értve, hanem az életet is. Amikor ide jelentkeztem, teljesen más kép volt a fejemben arról, hogy mi vár majd rám, azonban sokkal több mindent volt lehetőségem megismerni, mint gondoltam. A szaktársak és tanárok rendkívül emberségesek, egy kis (nagy) család ez a tanszék. Aki egyszer ide kerül, örök életre szóló kapocs köti ide. Kinyílt számomra a világ, itt érzem azt, hogy igazán egy közösség része vagyok, mindenki mindenkivel jót tud beszélgetni, építjük egymás személyiségét.
Ujhelyi Nelli, PhD hallgató
Debreceniként igen nagy merészség volt Pécsre felvételiznem a doktori iskolába. Máig mindenki meghökken, mikor elmondom, hogy a pécsi egyetem hallgatója vagyok. Mára tudom, hogy 450 km nem távolság, ha szellemileg és gondolkodásmódban ennyire közel van az emberhez az, amit a pécsi tanszék képvisel. Elfogadás, nyitottság, megértés – ezt jelenti számomra a tanszék. Egy olyan magas szintű szakmai műhelyt, ahol az oktatók és a hallgatók kölcsönösen tisztelik egymást. Büszkeséggel tölt el, hogy a tanszékhez tartozhatok!
Achs Ágnes
Achs Ágnes vagyok, kakukktojás :-)
Kakukktojás vagyok, mert szokatlan módon keveredtem a tanszék közelébe. A Pécsi Tudományegyetem Műszaki Karának nyugdíjas docense vagyok, matematikát és programozást tanítottam, amit nagyon szerettem csinálni. Nyugdíjasként viszont úgy gondoltam, hogy jó lenne „bizonyosabbat tudni, mint a kocka”. Ezért bekéretőztem a tanszék kurzusaira. Mára már végighallgattam a legtöbbet, és nem győzök elég hálás lenni érte. Örülök, hogy sok érdekes órát hallhattam remek oktatóktól, akik további érdekes olvasmányokat, filmeket ajánlottak, és ami talán még ennél is fontosabb: a tanszéken tapasztalható szeretetteljes, emberi légkör. Azt gondolom, kevés olyan egyetemi tanszék van, ahol ennyire összetartanak a tanárok, ennyire együtt élnek a diákokkal, és a diákok is egymással.
Ajánló egy etnográfus lelkületű addiktológiai konzultánstól
A mottóm Weöres Sándortól: „Az itt következők nem újak, nem is régiek: megfogalmazásuk egy kor jegyeit viseli, de lényegük nem-keletkezett és nem-múló. Aki a forrásvidéken jár, mindig ugyane virágokból szedi csokrát."
Életem egyik legjobb döntése volt, hogy a pécsi néprajz szakra jártam, pedig már az elején felsejlett, hogy nem vagyok kutató alkat. De itt egy életre feltarisznyáltak a megfelelő szemléletmóddal és azzal a tudással, amelyet ugyanúgy használhatok immár egy más szakterületen. Számomra így van értelme a segítő munkának, hogy feltárult előttem a hagyományos kultúra hiánya a szenvedélybetegség, vagy az elégtelen gyászfeldolgozás hátterében. Született is a témában azóta egy szakdolgozatom és egy tanulmányom (https://kharon.hu/docu/2019-4_bekesi-fuggosegek.pdf).
Megtanultam a kulturális relativizmus elvét Vargyas Gábortól a „büfis bácsi” története által, miszerint egyik kultúra sem jobb vagy rosszabb, mint a másik, hanem más, s hogy ebben a másságban óriási kincsek rejlenek. Ugyanezt gondolom érvényesnek segítőként az egyes emberekről is. Aztán azt is megtanultam a saját kultúráját kutató s abban táncosként megmerítkező emberként, hogy a hagyományos kultúrában élő közösségek nem csak tárgyi, hanem lelki szinten is önellátóak voltak, mert nagyon sok eszközük volt érzéseik kifejezésére, valamint sok szokásuk és rítusuk a személyiségfejlődés szempontjából fontos és küzdelmes átmenetek segítésére. Aztán mit látok a drogfüggőség kialakulásának hátterében, mint erőteljes rizikófaktort? Leválási, felnőtté válási problémát, amely a kultúra terén egy társadalmi szintű veszteség negatív hatása is: a beavatáshiányos társadalom következménye. A másik nagy, kiemelkedő jelentőségű téma a halállal, a saját halálunkkal való kapcsolat, a veszteségekkel való megbirkózás, és a gyászfeldolgozás terén a rítusok fájdalmasan érzékelhető hiánya. Tátott szájjal hallgattam Andrásfalvy Berci bácsi előadását a hallgatóság nélküli népművészetről, ami aztán a gyűjtőmunkámban sokszor-sokszor megerősítést nyert. Például mikor egyszer kértem a visai Kiss Erzsi nénit, hogy énekeljen ezt vagy azt, akkor mondta: „Jól van Timeja, énekelek én neked, de tudod, akkor énekelek a legszebben, amikor senki nem hallja. Mikor úgy van valami bánatom, elmegyek hátra a kertbe kapálni, s ott kifújom, kiénekelem magam.” A szenvedélybetegségből vagy gyászból felépülni, gyógyulni vágyó emberek egyik fő erőforrása lehet és kell legyen, az érzések átélésének és kifejezésének képessége. Ezt nagyon-nagyon sokaknak újra kell tanulni. Ugyanúgy nagy hatással volt rám Berci bácsi, A magyar nép táji, történeti tagolódása c. előadása, mert azok a történések és számok, amelyeket az évek során történelemből tanultam, egyszer csak élő emberi sorsokként tárultak elém: a bukovinai székelyek hányattatásai, a svábok ki-, s a felvidéki magyarok betelepítése, vagy a Mária Terézia-féle úrbérrendezés hatásai például az ormánsági magyarságra, amely egykézéssel kipusztította magát. S ez a folyamat, a hagyományos életrend megrendülése, ellehetetlenülése nyomán indult el, s még a főkötőhímzések szépen szerkesztett mintái felbomlásában is tetten érhető volt.
Nem véletlenül biztatom egy-egy gyászolómat arra, hogy hímezzen, mert a kézimunkának lélekrendező hatása is van.
Az egyéni rendszerszemléletű konzultációkban és a családterápiában is nagy hasznát veszem annak, amit itt tanultam, mert a családfák feldolgozásánál látom, hogy a mai emberek életén keresztül tulajdonképpen a 20. századot is gyógyítjuk, amely nagyon meggyötörte a társadalmat.
Az is nagy hatással volt rám, mikor Nagy Ilona a mesékről elmondta, hogy a 19. századig felnőtt műfaj voltak, ami onnan is látszik, hogy hiába igyekeztek a gyerekszobába szelídíteni a történeteket, még mindig térdig gázolunk a vérben és az erotikában. Óriási kincsem a segítő munkában a meseterápia, amely egy bölcsességalapú módszer. Abból indul ki, hogy ami ma velünk történik, az már az évezredek során sok-sok emberrel megtörtént, s a mesék sűrítve tartalmazzák azt a tudást és tapasztalatot, amelyet a különböző korokban élő emberek beletettek. Tehát minden élethelyzetnek megvan a maga meséje.
A hitről még nem szóltam pedig az is nagyon fontos és sokat jelent nekem, amit Pócs Évától és Nagy Zoltántól is tanultam. A felépülési munkákban szintén nagy szerepe van a hitnek, mert azt látom például a gyászolóknál, hogy óriási erőforrás, ha valaki nagy vesztesége nyomán nem egy légüres térben találja magát, hanem van egy működő, megtartó hite, könnyebben megbirkózik a gyásszal. Mindegy miben hisz, vagy milyen vallású, a lényeg, hogy számára megadja a válaszokat kínzó kérdéseire. Függőknél pedig ugyanúgy fontos és megtartó erő az, ha úgy hiszik, van egy náluk nagyobb erő, aki segít helyreállítani lelki egészségüket. Búcsúzól ezért álljon itt egy mondat az anonim alkoholisták nagykönyvéből:
„Társulatunk soha ne essen a hiúság áldozatává, gondolván, hogy új vallás feltalálói és alapítói vagyunk. Alázattal beismerjük, hogy az A.A. minden elvét régi forrásokból merítettük.”
Útravalóm leendő diákoknak: bármi is lesz belőled életed során, nincs olyan hivatás, ahol ne vehetnéd hasznát az etnográfus tudásnak és szemléletmódnak.
Békési Tímea
etnográfus, addiktológiai konzultáns
gyászkísérő, meseterapeuta
családi tanácsadó-jelölt
Budapest, 2021.01.08
Kelemen Mihály
Kevés hasznosabb, mégis sokaknak ismeretlen dolgot tudnék felsorolni, mint a néprajz és az antropológia. Más kultúrák megismerésével sok kellemetlen helyzet elkerülhető lenne, saját népünk ismerete pedig hozzájárul személyiségünk fejlődéséhez.
Nekem a néprajz szakot egy barátom ajánlotta, és előtte valószínűleg nem hallottam róla. Amikor egy diák azon gondolkodik, hogy hol tanuljon tovább, általában tanácstalanul áll a Magyarországon folyó képzések hosszú sora előtt, mert a legtöbbjéről nem hallott. Azt hiszem a néprajz is ilyen. De akkor mégis miért válassza bárki? Megpróbálom összefoglalni.
Az egyik legfontosabb ma, hogy el lehessen a szakmával helyezkedni. Én a magam részéről több utat is látok, ahol felhasználhatom azt a tudást, amit itt fogok szerezni, és egyáltalán nem tartok az éhhaláltól. Persze sokat nem ér, ha nem élvezem a tanulmányaimat, és később a munkámat. Ez a szak tele van kihívásokkal. Olyan dolgokkal találkozik az ember, amik igazán próbára teszik a személyiségét, és be kell látnia, hogy a világ nem olyan, mint amilyennek elképzelte. Ehhez azonban széles körű tudás kell. És persze roppant izgalmas olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek állandóan változnak, márpedig a kultúrák, a népek, az emberek pont ilyenek.
És miért pont Pécs? Egyrészről e miatt a széles körű tudás miatt, mert ezek átadásához jó tanárok kellenek, akikből nálunk nincs hiány. Mellesleg számos rendkívül érdekes választható kurzus van, ami nemcsak a néprajzhoz kapcsolódik, ellenben nem tudnék olyat mondani, ami kötelező, de haszontalan, ahogy ezt sok helyről hallom. Számomra előny, hogy nincs tömegképzés, ami közvetlenséget eredményez, mind a diákokkal, mind a tanárokkal. A légkör tehát kifejezetten családias itt nálunk. Úgy érzem, ez pozitívan befolyásolja a tanulmányaimat is, hiszen senki sem tud jól teljesíteni, ha félve, vagy idegesen ül be egy órára. Ezek mellett számos lehetősége van az embernek a tudományos életbe való bekapcsolódásra, és külföldi tanulmányok folytatására.
Számos személyes élményem is van, amiért valóban bárkinek merem ajánlani a néprajzot, akinek a fentiek alapján egy kicsit is kedve támadt hozzá, mert ezek az élmények a kiskedvből óriásit csinálnak.
első éves néprajz szakos hallgató (BA)
Agócs Írisz
amiért ismét néprajz szakra mennék,
persze lehet, hogy nem minden néprajz tanszéken kaptam volna azt, amit a Pécsi Egyetem bölcsészkarának néprajz és kulturális antropológia szakán. Örülök, hogy nem képzőművészeti vonalon tanultam tovább, és idekerültem. A tapasztalatom az, hogy sokan nem tudják hova tenni a néprajz tudományt, elavultnak gondolják, mázas kancsók és népviseletek, néptánc - ezek merülnek fel, és itt valahol vége is az ötleteknek - mi lehet a témája. A legtöbbekben az nem merül fel, hogy az egyetemen kutatni tanulunk meg, és ha - ahogy én megkaptam - kap az ember egy jófajta kutatói mentalitást, akkor azt az élet bármelyik területén remekül tudja alkalmazni, amikor információt keres. Célirányos, praktikus, minél gyorsabban a minél hasznosabb információig eljutni. Ez az egyik olyan ajándéka a Pécsi Néprajz tanszéknek, ami nélkül biztos, hogy most nem azt csinálnám, amit, és nem tartanék ott, ahol épp tartok - hiába hagytam el a néprajz tudomány területét.
Persze sajnálom is, mert rengeteg hihetetlen izgalmas téma közt válogathat az ember. Kevés olyan érdeklődési terület van, ami nem tud találkozni a néprajz tudomány valamelyik körével. Ha valaki a jog iránt érdeklődik, ott vannak a jogszokások, ha a gasztronómia, ott a táplálkozáskultúra, ha a mezgőgazdaság - akkor az agráretnográfia, ha világot látna - bármelyik más nép kultúrája.
Úgy sejtem, hogy amellett, hogy igazi témabőség fogadja a hallgatót, talán a tanszék szerethetőségét az ott oktató rendkívűli tanárok, professzorok szolgálják. Nagyon motiváló, hogy zöldfülő kis egyetemistaként a választott témát ilyen hihetetlen komolysággal, gonddal követik az oktatók, könyveket, cikkeket ajánlanak, kutatásokba vonják bele az embert. Itt, ha bárki kedvet érez, nagyon jól belevezetődik a kutatói létbe. Nap mint nap eszembe jutnak a tanszék oktatói, és nem is tudják, hogy mennyit köszönök nekik, hisz ők leginkább azt láthatták, hogy minden bíztatásuk ellenére, ott hagytam mindent, és elhagytam egy jól induló kutatást, témát.
Senkit nem bíztatok arra, hogy a példámat követve, hagyja el, azt amit tanul. Inkább gondolom, hogy ez az én életemben volt egy letérés - a nekem kiszabott pályáról - és ezért a letérésért örökre hálás leszek. De az mindenképpen kiderült számomra, hogy nem csak akkor jártam volna jól, ha maradok az álmodás kutatásánál, hanem pályaelhagyóként is ugyanúgy, napi szinten tudom használni a tanszék csodálatos oktatóitól kapott kis tudás pakkot.
Mindenki máshogy éli meg az egyetemi éveit, én nagyon örülök, hogy idejárhattam, és ha most kellene jelentkeznem, újra ide jelentkeznék - akár tudva, hogy ennek ellenére illusztrátor lesz belőlem.
A tanszéknek pedig azt kívánom, hogy tartsa meg azt a jóhangulatú, tudományos műhely életérzést, amibe mi érkeztünk, és léteztünk az egyetemi évek alatt.
artistamuvek.blogspot.com
Viczián Zsófia
Néhány éve a karácsonyi ajándékvásárlás közepette összefutottam két egykori néprajzos csoporttársammal. Beültünk egy kávéra, és arról beszélgettünk, ki mivel foglalkozik (gyermekei nevelgetésén túl). Kiderült, hogy szorosan véve egyikünk se hasznosította az etnográfusi diplomát: az egyik lány egy kisváros művelődési házát vezeti, a másik gyerekeknek tart népművészeti foglalkozásokat illetve egy kézműves termékeket árusító boltot üzemeltet, én pedig ugyan a pécsi diplomaszerzés után jártam egy budapesti doktori képzésre és jelentek meg tudományos cikkeim is, most elsősorban újságírással és tanítással foglalkozom. Abban azonban mindhárman egyetértettünk, hogy az egyetemi tanulmányok nem hogy nem voltak hiábavalóak, hanem éppen azok teszik lehetővé, hogy megálljuk a helyünket különböző területeken (beleértve a tudományt is).
A pécsi néprajz és kulturális antropológia tanszék már nevében is tükrözi, hogy komplex szemléletet hordoz. Végső soron itt egy egykor volt társadalom működését tanultuk meg: építészetét, hiedelemvilágát, folklórját. Mindezt azonban úgy, hogy mesékről szólva szó esett arról a társadalmi kontextusról, ahol a mesék elhangzottak, és a népi étkezési szokásokat is úgy érthettük meg, hogy mögötte megvilágosodott egy tágabb gazdasági-kulturális összefüggésrendszer is. Ugyanez igaz a tanszéken zajló olyan órákra is, amelyek nem a magyar parasztsággal, hanem valamilyen másik kultúrával foglalkoztak – és megjelent ez a komplexitás a kortárs kutatásokban is. Példát kaptunk arra, hogy hogyan érdemes kérdéseket feltenni a környező valóságnak, amit meg akarunk érteni. Hogy mit jelent társadalomtudományosan gondolkozni.
Szerintem a pécsi tanszéken ezt lehetett megtanulni – méghozzá magas, olykor könyörtelennek ható szakmai színvonalon – és ez az, ami nagyon jól hasznosítható, akár tudományt művel, akár más szakterületen boldogul az ember.
De persze senki nem csak ezért jár egyetemre: a képzésen túl közösségre is találtunk ott, valódi emberi figyelemre, mind a tanároktól, mind egymástól. Minden házibulin a legjobb hely a konyha: a pécsi egyetemen is, a Rókus harmadik emeletén, a néprajz tanszék kis konyhája…
Cserbakői Andrea
Hogyan tudom hasznosítani a néprajz tanszéken szerzett tapasztalataimat a munkám során? Milyen szerepet játszik az életemben?
A tanulmányaim vége felé közeledve teljesen világossá vált számomra, hogy az egyetemi diplomáimmal szakirányosan valószínűleg nem sok mindent fogok tudni kezdeni.
Miután komolynak, és az ösztöndíjforrásom elapadása után anyagi okok miatt is megoldandónak gondoltam ezt a problémát, úgy tűnt logikusnak, hogy fölösleges az élet nagy dolgairól elmélkedve kivárnom, míg egy magyartanár vagy egy muzeológus nyugdíjba megy, és kétszáz sorstársammal mérkőzhetek meg a státuszáért, ehelyett munkatapasztalatot és pénzt kell szereznem a legelső elfogadható munkahely megszerzésével.
A helyzet súlyosságának felismerése után, még egyetemista koromban, amikor óráim már nem nagyon voltak, a szigorlatokat pedig letudtam, elkezdtem dolgozni egy iskolaszövetkezetnél diákmunka-szervezőként. Nem volt jó munka, sőt kifejezetten nem szerettem. Humán beállítottságú embernek gondolom magam, a számok világa nagyon messze áll tőlem, de nem volt mit tenni, órabéreket számoltam, túlórát és miegymást, munkaszerződéseket kötöttem, és elkeseredetten vitatkoztam hajnalonként agresszív áruházi osztályvezetőkkel, hogy miért nem ment egy-egy diákom a TESCO-ba dolgozni.
Közben megszereztem az első diplomámat. Akkor még reménykedtem, hogy ha már irodalomtudós nem is lettem, magyartanárként talán előbb-utóbb el tudok helyezkedni, legalább félállásban. Hát nem tudtam. A néprajz befejezése ekkor még hátra volt.
Három év után új állást kerestem. Azt tudtam, hogy egy diplomával, ha nem is szakirányú, és pár év munkaügyben szerzett tapasztalattal már kaphatnék kezdő munkaügyes állást is, végleg felhagytam hát azzal a tervvel, hogy múzeumban fogok majd dolgozni vagy irodalommal foglalkozom, tehát azzal, hogy egyszerűen azt csinálom, amihez a végzettségem szerint értek.
Kitartottam emellett, álláshirdetésekre jelentkeztem és nyelvtanfolyamra jártam, majd a korábbi munkahelyemnek és egy jól sikerült állásinterjúnak köszönhetően elnyertem egy HR-es pozíciót egy nemzetközi munkaerő-kölcsönző cégnél. A HR osztály (human resources) dolga egy vállalatnál a leendő dolgozók felkutatása, toborzása, kiválasztása és a velük való munkaviszony létesítése. A bérelszámolás előkészítése, ügyes-bajos dolgok intézése egészen a munkaviszony megszüntetéséig. Tehát nagyon átfogó és érdekes feladatok előtt álltam.
Amikor az állást megkaptam, már csak pár napom volt az államvizsgáig – azt gondoltam, hogy a néprajzos diplomavédésem lesz az az esemény, amikor utoljára néprajzzal foglalkozom. De a dolgok máshogy alakultak, mint ahogy papírforma szerint alakulniuk kellett volna.
A munkaerő-kölcsönző cégnél projektvezetőként dolgoztam. Mindegyik projekt egy-egy termelő céget jelentett, ahová munkavállalókat kellett toboroznunk és munkába állítanunk főleg Baranyából, konkrétabban főként az Ormánságból. Emellett Somogy megye peremvidékéről, olyan falvakból, kisvárosokból, ahol folyamatosan jelenlévő probléma az iskolai végzettség hiánya, és ebből következően a munkanélküliség. Tehát a dolgozóink nagyon nagy része hasonló társadalmi környezetből érkezett, olyan hasonló gondolkodásmód és szokásrendszer volt jellemző rájuk, amiket egy mezei HR munkatárs nem feltétlenül ismer, és ezt nem felismerve sokkal nehezebb dolga van. Én máshogy gondolkodtam, próbáltam megérteni a körülöttük zajló eseményeket ahelyett, hogy számadatokkal hadakozva a vállamat vonogattam volna, ha például egy egész család napokra eltűnt a munka világából egy, a közösségben bekövetkezett haláleset miatt. Meg tudtam magyarázni a partnercégnek, hogy ez miből adódhat, hogy bizonyos szempontból ez természetes dolog, ne mondjunk fel rögtön a renitens dolgozóknak.
Baranya megye a munkaerő-piaci helyzetet figyelembe véve, magyarországi viszonylatban a második legkedvezőtlenebb régió Borsod-Abaúj-Zemplén megye után. A helyzet kilátástalanságából következően egy-egy sikeres munkaerő-toborzással akár több száz embert is össze lehet gyűjteni, olyanokat, akik ha kell, hajlandóak ideiglenesen száz kilométereket utazni bérelt buszokkal, munkásszállásokon lakni ismeretlen, egészen más környezetből származó kollégáikkal, mindezt azért, hogy összeszerelő operátorok legyenek négy műszakos munkarendben, minimálbérért valahol az ország másik, jobb reményű felében. Nem is vártunk el tőlük hosszabb munkaviszonyt, hiszen pont ez az ideiglenesség a bérmunka lényege.
Mivel nem voltam HR-es, nem a szokásos módon oldottam meg a munkaerő-toborzás nehézségeit. Nem csupán megírattam a jelöltekkel az alkalmassági és személyiségteszteket, és nem csak a szakmai múltjukról beszélgettem velük, hol dolgoztak és mennyi ideig, hanem megpróbáltam megérteni a motivációjukat, miért döntenek a költözés mellett, mi a fontos a számukra, hogy élnek, milyen körülmények között. Vannak-e gyerekeik, van-e kertjük, azt ki gondozza. Az idő előrehaladtával ezek az információk egyre értékesebbek lettek, mert következtetni tudtam arra, hogy meddig fognak nálunk dolgozni, a foglalkoztatásuknak mik lehetnek a gócpontjai, hogyan asszimilálódnak legkönnyebben az adott cég vállalati kultúrájába, hogyan tudom a lehető leghosszabbá tenni a munkaviszonyukat, vagy mikor kell majd újabb munkavállalókat felkutatnom, mert a meglévők csoportosan fognak felmondani. Ugyanis hamar világossá vált, hogy kora tavasszal könnyű munkaerőt toborozni egy olyan vidékről, ahol az emberek jó része földműveléssel foglalkozik, de amint eljön a földmunkák ideje, ők felmondanak, vagy hosszú táppénzre mennek, mert megszokott életmódjukból következően fontosabb a föld, vagy amivel privát idejükben pénzt szereznek, mint egy minimálbéres állás. Áprilistól már csak városokban toboroztam, mert a falvakban fölösleges volt. Rájöttem arra is, hogy a férfiakat könnyű messzebbre csábítani, a nőket kevésbé. A legnehezebb a középkorú nőket, asszonyokat munkára bírni, pedig sok munkakörre kifejezetten őket kérik. Ősszel mindenki nehezebben mozdul, de nyáron bárki hajlandó költözködni.
Több száz vagy ezer ember esetben nehéz koordinálni az évszakonként változó sikerű toborzást vagy a munkaerő folyamatos fluktuációját. A megbízó azért fizet, hogy a pénzéért megfelelő szolgáltatást kapjon. Nem érdekli, hogy ez mennyi áldozattal jár. A problémát természetesen meg lehet, és meg is kell oldani, de nem mindegy, hogy csak a problémát oldjuk meg, vagy a probléma okára is rájövünk. Mert ez a ciklikusan ismétlődő kellemetlen helyzet csak túlórák árán kezelhető, és kiégett beosztottakat eredményez.
A kollégáim eleinte szkeptikusan tekintettek ezekre az összefüggésekre, bár teljesen egyértelmű és egyszerű következtetések voltak, csakhogy erre ők eddig nem figyeltek. Ők munkajogot és gazdaságtörténetet tanultak, számokban gondolkodtak. Egy idő után azonban a megfigyeléseim az ő munkájukat is megkönnyítették. Mindez kizárólag annak köszönhető, hogy zöldfülű, érdeklődő antropológusként közelítettem a probléma felé, csak mert nekem ez volt természetes.
Akkor pusztán véletlen egybeesésnek tűnt, ma már meggyőződésem, hogy az elért sikerek nagy részét az antropológiának köszönhetem, mert a munkakörömből adódóan az elsajátított szakmai ismereteken kívül képes voltam használni azt az ismeretanyagot, amit a kultúrák közöttiségről tanultam, vagy éppen a terepmunka során szereztem. A sikeren felbuzdulva elkezdtem utánaolvasni annak, hogy van-e bármi köze a munkaügynek, a HR-nek, a vállalatok működésének az antropológiához. Meglepődve tapasztaltam, hogy Európában, főleg északon (Svédországban és Norvégiában), és Amerikában is előszeretettel alkalmaznak antropológusokat azért, hogy az antropológia összefüggésekre irányuló, kevésbé adatközpontú, inkább kapcsolatrendszerek terén hatékony módszereit alkalmazva megkönnyítsék a dolgozókkal való együttműködést, hogy alternatív motivációs rendszereket alakítsanak ki, lojalitást teremtsenek, és a csoport működését tudatosan befolyásolva növeljék az összetartó erőt, mindezzel egy-egy nagy, akár több ezer munkavállalót foglalkoztató cég kifejezetten üzleti irányultságú működését segítve. A multinacionális vállaltok mini társadalmakként működnek, hierarchikus viszonyok között telnek mind a betanított dolgozók, mind az úgynevezett fehér gallérosok, azaz a szellemi foglalkozású munkavállalók mindennapjai. Egy ilyen cég vezetősége a HR osztállyal szorosan együttműködve igen jól kidolgozott kommunikációs eszközökkel operál. Egy-egy céges rendezvény, többnyire karácsonyi céges ünnepség célja a közösségi tudat erősítése, és felfedezni benne a bahtyini karnevál elmélet számos elemét is. Az elkötelezettség érzését növelhetik, főként a fiatalabb generációknál, az értékes ajándékok. De ugyanilyen befolyásoló erő a céges himnusz közös eléneklése, a cég küldetésének ismerete (és az ezzel való megkérdőjelezhetetlen egyetértés), vagy egy multikulturális/multinacionális vállalat esetében a határokon átívelő közös nyelv használata egy zenés performansz bemutatása során, amely a cég hosszú távú céljait hivatott bemutatni a cég vezetőjének főszereplésével. Személyes élményem volt, amikor az akkori munkahelyem osztrák tulajdonosa Men in Black szerelésben, görögtűz és hatalmas zenebona kíséretében szimbolikusan fellőtte magát az űrbe egy űrhajómakett segítségével. A mondanivalót, gondolom, nem kell megmagyarázni. Hiába tűnik mindez eltúlzottnak, mi is tudatában voltunk a szándékos befolyásolásnak, mégis felerősítette bennünk a közösségi összetartozás érzését. További példaként említhetném a szellemi foglalkozású dolgozók kiválasztási folyamatát, akiknek komoly felvételi procedúrán kell átesniük, melynek része a többkörös interjúztatás és az elhíresült AC (assessment centre), a csoportos kiválasztás manapság legnépszerűbb eljárása. Ezek után a kiválasztott jelölt, aki immár a felvételére vár, tényleg úgy érezheti magát, mint egy mesehős, aki sokszoros próbatételnek megfelelve érte el célját. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, a vállalati kultúrát hasonló erők működtetik, mint a társadalmat, és emiatt hasonló eszközökkel lehet vagy kell vizsgálni, és az ismeretek birtokában alakítani a működését. A fentiekhez hasonló példák sokasága rávilágított arra, hogy semmi nem volt hiábavaló. Úgy gondolom, hogy az üzleti antropológia itthon viszonylag új terep, és ez bizakodással tölt el, mert lehetőséget ad arra, hogy olyasmivel töltsem a mindennapjaimat, ami érdekel, és amit tanultam. Jelenleg alig pár tanácsadó cég van, ahol a vállalti kultúra és a szervezetfejlesztés témakörén belül ezzel is foglalkoznának, de remélem, a helyzet idővel megváltozik, és ez a szemlélet egyre nagyobb hangsúlyt kap.
Ugyan jelenleg is HR-esként dolgozom, de a humán erőforrás témakörén belül a humán összetevő egyelőre kissé háttérbe szorult – ennek ellenére ma már teljesen biztos vagyok benne, hogy ezen az úton haladok tovább.
Cserbakői Andrea
magyar, néprajz és kulturális antropológia szak (2000–2007)
Viszket Zoltán
Már jó pár éve történészként és levéltárosként dolgoztam, de egyre erősödött bennem az érzés, hogy ez így nem elég. Nem leváltani akartam a történelmet, legfőképpen nem annak kutatását, hanem inkább újabb és újabb szempontok alapján vizsgálni az eddigieket vagy újabb lehetséges kutatási területeket, témákat meglátni és észrevenni. Mindezek után jutottam el oda, hogy azt gondoltam, ebben a legnagyobb segítségemre néprajzi és kulturális antropológiai ismeretek lesznek. Persze megtehettem volna, hogy autodidakta módon, saját magam kezdek el utánajárni és feltárni a szakirodalmakat, de arra jutottam, hogy egyrészt biztosabb, másrészt gyorsabb, ha mindezt megfelelő szakemberek segítségével teszem meg. Mivel történészként is elsősorban a vallástörténet érdekelt, ezért a Pécsen meghirdetett vallásantropológia szakirány el is döntötte, hogy melyik egyetemet választom.
Az ott töltött évek pedig teljes mértékben azt igazolták, hogy jól döntöttem, hiszen azt kaptam, amit vártam. Sőt, még jóval többet is.
Egyrészt, szakmai szempontból egyértelműen megkaptam, amit akartam, vagyis az ott megszerzett ismeretek újabb nézőpontokkal bővítették vizsgálódásaimat, a kutatási területek szélesebb skáláját tárták fel, illetve módszertani szempontból is hozzásegítettek ahhoz, hogy adott esetben ugyanazt a dolgot több oldalról lássam. Azt is mondhatnám, hogy az ott megszerzett tudás az eddigi vakablakaim egy részét átüvegezte, sok esetben egyenesen nyithatóvá tette vagy ki is tárta.
Másrészt – és ez volt a nem várt több – az ott hallottak és látottak szinte észrevétlenül beépültek a hétköznapjaimba, az életszemléletembe, és azt eredményezték, hogy a mindennapi élettel kapcsoltban is sokkal nyitottabb, elfogadóbb és adott esetben érzékenyebb lettem. Talán a harmadik pont az első kettőből fakad, és elsősorban azt jelenti, hogy nagyobb rálátásom lett arra, hogy sok esetben az előítéletekkel megtűzdelt, felszínes hozzáállás mennyire igazságtalan és milyen veszélyes tudott lenni a múltban és tud lenni ma is.
Végül még egy dolgot szeretnék kiemelni. Azt hogy, miközben hallgattam az előadásokat, végig azt éreztem, hogy jól választottam, jó helyen vagyok. Ehhez az érzéshez pedig az előadott témák mellett, az előadások színvonala is nagymértékben hozzájárult. Röviden összefoglalva: nagy élmény volt. Így utólag is köszönöm!
Bagoly Emese
Néprajz, „a jövő tudománya”
„Van, hogy a tudás ösvényén való haladás önmagában és önmagától is kellemes, különösen, ha egy izgalmas labirintusokkal teli út végén önmagunkra találunk.” (Richard David Precht német filozófus szavai)
A néprajz valóban a jövő tudománya. Most, hogy már nem dübörög a gazdaság, egyre több ember kezdi értékelni a hagyományok közösségösszetartó erejét. A népi hagyományokon belül számtalan lehetőség nyílik a lelkes néprajzos számára, hogy megtalálja a hozzá legközelebb álló területet. Nem is tudok még egy szakról, amelyik ennyi színt, ennyiféle utat mutatna. Emellett az is nagyon tetszett, hogy a kurzusok reflektáltak aktuálisabb jelenségekre is, nem temetkeztek a múltba. Ahogy szakunk neves oktatója, Andrásfalvy Berci bácsi szokta mondani: „a néprajz a jövő tudománya”, hiszen korunk sok fontos társadalmi kérdésére választ kaphatunk az etnográfia által. Az sem mindegy, hogyan töltjük azt a pár évet a diplomáig, hiszen az egyetemi élet hangulata a teljesítményen is meglátszik. A néprajz tanszéken a családias légkör igazi közösséget teremt, ahol még a tanár-diák elhatárolódás is eltűnik, és a szakesteken együtt nevetünk, szórakozunk, de az órák közötti idő sem telhet el egy-egy csésze tea nélkül a tanszéki konyhában.
Nehéz a pécsi néprajz tanszéken töltött három évemről múlt időben beszéli. Az értékrendet ugyanis, amit ma a magaménak érzek, részben ott sajátítottam el.
Giczi Barna
Egyetemi tanulmányaimat 2011. januárjában fejeztem be a Pécsi Tudományegyetem történelem és néprajz – kulturális antropológia hallgatójaként.
Mivel is „jár”, ha az ember ilyen tanulmányokra adja a fejét? Először is, rezzenéstelen arccal és hangos nevetést mellőzve kell néhány alkalommal olyan kérdésekre válaszolni majd, mint pl. „Te is csontokat fogsz keresni?”, vagy „Ilyen jól tudsz rajzolni?”
Szerencsére ritkán fordulnak elő ilyen kérdések. Az viszont nehezebben megválaszolható, hogy a pörgős, színes és változatos egyetemi évek elmúltával hogyan is alkalmazkodik az ember a munkaerő-piaci viszonyokhoz, ha nem talál magának végzettségéhez megfelelő állást? Az olvasót megkímélve az iróniától és élcelődéstől, saját tapasztalatomat osztanám meg.
Az egyetem befejezése után – némi szerencsével ugyan – egy acél- és gépszerkezetek gyártásával foglalkozó, magyar tulajdonú középvállalkozáshoz kerültem, mint „adminisztrátor”. A munkakör megnevezése ellenére nem irodai munkát végeztem, a koszos, füstös munkaterületen „figyeltem”, hogy mennyi idő alatt végeznek a szakmunkások egy adott munkafolyamattal. Úgy gondoltam, hát, nem ezért tanultam, de ideiglenesen megteszi. Az idő előrehaladtával – ahogy a kollegák, főnökök egyre jobban megismertek – más feladatokat is kaptam. Ezek természetesen közelébe sem értek olyan dolgoknak, amelyekkel egy műszaki végzettségű és beállítottságú ember foglalkozik. Sokan kevésbé tudják, hogy egy ilyen munkahelyen nem csak műszaki ismeretek kellenek, hanem egy sor olyan képesség, készség, igényesség, amelyekkel mi, társadalomtudományokban tanult emberek rendelkezünk. Fontos, hogy az ember meglásson bizonyos összefüggéseket, a dolgok mögé lásson, megtalálja a problémák okait és megoldja őket, vagyis gondolkodjon. Önállóan. Másfél éves tapasztalatom, hogy ez nagy kincs annak ellenére is, hogy nem műszaki beállítottságú vagyok. Ha az ember figyelmes, akar tanulni újat, magába tudja szívni azokat a műszaki információkat és ismereteket, amelyek szükségesek. Csak egy kis rugalmasság kell. Mindezek, vagyis másfél évvel a munkába állásom után ma ennek a cégnek a munka- és tűzvédelemmel kapcsolatos ügyeit intézem, mely – összetett és bonyolult – terület biztosítja a munkavállalók biztonságos munkavégzéséhez szükséges feltételeket. Szeptember óta egy továbbképzésre járok, hogy feladatomat a lehető legmagasabb szinten el tudjam látni. Tény, hogy közvetlen módon nem tudom hasznosítani az egyetemen tanultakat, de közvetve számtalan olyan – már említett – kézséget, képességet sajátítottam el, amelyek segítségével – most úgy érzem – megtaláltam helyem a munkaerő-piacon.
A napi 8 óra munkaidő letelte után is számtalan dologban használom az egyetemen hallottakat, tanultakat és tapasztaltakat. Ezek közül kettőt emelnék ki.
Az egyik egy Halászi Legénycéh névre hallgató, fiatal férfiakból – legényekből – álló egyesület. Fontos számomra a közösség, a közösen megszervezett programok, események, amelyek között számos helyi néphagyomány is megtalálható. Példaként említve az újévi köszöntést, a közös húsvéti locsolást, a májusfa állítást és kidöntést, valamint a Márton-napi csingis lovas felvonulást (a legények egy négy lóból álló fogatot színes díszekkel és örökzöld növényekkel feldíszítenek, majd az ünnepi szentmise után ostorcsattogtatás közepette és gyerekeknek, fiatal lányoknak krepp-papírból készült rózsákat dobálva végig vonulnak az egész falun, mind a kilenc kocsmát megkoszorúzva). Ezeken kívül közösen megyünk el pl. korcsolyázni, szórakozni, bográcsozni, és jelen vagyunk a falu jelentősebb rendezvényein is. A cél, hogy bizonyos időközönként összegyűljünk beszélgetni örömről, bánatról, tervekről, kudarcokról. Mindazokról a témákról, amelyek egy huszonéves fiatal férfi (legény) életében felmerülnek. Mert „régen” is így működött a közösség.
A másik szabadidős elfoglaltságom, amely a néprajzi tanulmányokhoz köthető, még kísérleti stádiumban van. Célom, hogy a kertünkben kb. 120 m2-en olyan veteményesem legyen, amelynek művelése során nem használok vegyszereket. Az első év tapasztalatai alapján még lelkesebb lettem, hiszen 0 gramm kemikália nélkül szebb, jobb, frissebb zöldségekhez jutottam, mintha szupermarketben vásároltam volna. Szándékosan nem használtam a „bio”- vagy „ökoveteményes” elnevezést, hiszen ez a fajta szemléletmód nem más, mint ami az egész Kárpát-medencében néhány generációval ezelőtt teljesen természetes volt.
Ez a két szabadidős tevékenység is jól mutatja, hogy a néprajzi tanulmányok „hatása” az ember életében igenis fontos szerepet tölt be annak ellenére, hogy jelenleg nem a szakmámban dolgozom. Ezért nem mondom sosem azt – a politika és a társadalom jelentős részének véleményével szemben –, hogy a társadalomtudományi ismeretek haszontalanok és nem fontosak.
