Az öt torony lakója - 80 éves Nagy Imre irodalomtörténész, a pécsi egyetem professor emeritusa

A minap, hetvennégy éve egy hatéves kisdiák meglógott az iskolából. Kiderülvén mindez, egyik tanára elárulta neki, hogy néha ő is szeretne megszökni – de ha már a Jóisten ideküldte, akkor próbál maradni egy darabig. A kisdiák úgy gondolta, ő is megpróbálja. A próba sikerült, a jezsuita paptanár javaslatára Nagy Imre ott maradt az épületben, az akkori Pius Gimnáziumban, a mai Ifjúság úti campuson, az öt torony egyikében. Bár a torony változott, a toronylakó maradt, közös hasznunkra. A Nagy Imre-olvasók tudják, mit jelent ez a torony. Az öt torony allegóriáját tőle tanultuk. Ezek a tornyok Pécs műveltségének meghatározó intézményei: az egyház, a könyvtár, az egyetem, a folyóiratok és a színház.

Belakta és erősítette mind az öt tornyot. Kisdiák korától az egyház tagjaként, tanárként a Bölcsészkaron, tudósként a könyvtárban is, megannyi írás szerzőjeként folyóiratainkban, a múlt és a jelen értelmezőjeként színházban, filmszínházban.

Bármelyik színtéren találkozunk vele, megnyugtatóan és inspirálóan integer személyiséget ismerünk meg. A homéroszi eposzok formulái gyanánt ismétlődnek, variálódnak az őt üdvözlő írásokban erényei: nyájasság az emberi kapcsolatokban, választékosság a beszédben, aprólékos pontosság és szorgalom a tudományban. Az őt üdvözlő óhatatlanul a bőség zavarával küzd, és az ismétlés ódiumát próbálja elkerülni.
 

 Nagy Imre írásai a Jelenkor folyóiratban

Jó diákként felsorolnánk néhány fontos eredményt. 1986-ban védte meg kandidátusi értekezését, mely az 1810-es évek drámairodalmának monografikus feldolgozására vállalkozott. Néhány évvel később a dolgozat könyv alakban is megjelent: Nemzet és egyéniség. Drámairodalmunk az 1810-es években: a hazafiság drámái címmel. Irodalomtörténészi érdeklődésének a későbbiekben is kitüntetett tárgya a dráma műneme, nagydoktori értekezésének címe: Iskola és Színház. Csokonai vígjátékai és a magyar iskolai komédia. Tanulmányaiban folyamatosan vissza-visszatérnek a kedves szerzők: Kisfaludy Sándor, Kisfaludy Károly, Bessenyei György, Szentjóbi Szabó László, Bolyai Farkas s végül – ámde elsősorban – Katona József. Erről tanúskodik a 2001-ben napvilágot látott kötet főcíme is: Ágistól Bánkig. Az alcím azonban (A dramaturgia nyelve és a nyelv dramaturgiája) olyan strukturáló elv felfedezését jelzi, amely (újra)elbeszélhetővé teszi a műnem XVIII. század végi és XIX. század eleji történetét. Nagy Imre azóta is kiváló, immár monográfiává érő Bánk bán-tanulmányok szerzője, s neki köszönhetjük A Jerú’sálem’ pusztúlása című Katona-dráma kritikai kiadását. Bessenyei György regényének kritikai kiadása szintén az ő filológusi szaktudását dicséri. Szövegkiadói gyakorlatát kortárs szerzőnél is kamatoztatta, amikor Pákolitz István levelezését rendezte sajtó alá. A kortárs irodalom iránti érdeklődésének példája a Bertók László költészetéről szóló kötet, amely a monografikus forma szétfeszítésére, dialogizálásra tett kísérletként is felfogható. Néhány éve megszületett a folytatás is: A második kapu: Bertók László kései lírájáról címmel. Mindez azt is jelzi, hogy Nagy Imre nemcsak a kortárs irodalom, de a pécsi irodalmi, kulturális élet iránt is elkötelezett. Hiánypótló monográfiát jelentetett meg Várkonyi Nándorról Portré és tabló címmel, s az Öttorony a város irodalmi műveltségének alakulását mutatta be a kezdetektől a huszadik század első két évtizedéig. Rendszeresen publikál kritikát a kortárs irodalomról a Jelenkor Online-on Egy veteránolvasó feljegyzéseiből címmel.

Eddig voltunk jó diákok. Jóbarátként is szeretnénk szólni ezt-azt. Essék most szó személyisége ritkábban említett rétegéről. Akik élete különböző színterein közelebbről találkoznak vele, időről időre kiderült számukra, hogy konszolidált barátunktól nem idegen a kalandok világa.

Hagyjunk elmondani valót 2030-ra, érjük be egy történettel életének olyan színteréről, amelyről ritkábban esik szó a laudációkban. Válasszuk a színmű-összefoglalás műfaját.

A helyszín Pécs jeles középiskolája, a Zipernowsky, magyaróra. Szereplők: Nagy Imre tanár, diákok, igazgató. Játszódik a hatvanas-hetvenes években, április elsején.

Első felvonás. Nagy Imre tanár úr dolgozatot jelent be. Nemtetszésre lel. Felírja a feladatot a táblára, megfordul, lát egy osztály gyereket, előttük papír, azon a nevük, semmi más. (Margójegyzet: nos, mit csinálna Ön, kedves Olvasó?) Óra végéig ebben maradnak. Beszedi a dolgozatokat.

Második felvonás: Nagy Imre nézegeti a papírokat. Aztán fogja az elsőt, ötöst ír rá, a másodikra négyest, a harmadikra hármast, és így tovább, ötösével újrakezdve a sort.

Harmadik felvonás: következő óra, dolgozatkiosztás. Egy diák feláll: az ő dolgozata, úgymond, nem hármas, hanem négyes. Nézzük meg, mondja a tanár. Diák kijön, nézik.

Negyedik felvonás. Belép az igazgató, más ügy miatt. Ügyezés közben érdeklődik, miért is áll itt ez a tanuló. Kérlek szépen, a tanuló … megtudja, miért. Nézi a papírt ő is. Szerintem is inkább négyes, mondja. Kihívja a tanárt.

Ötödik felvonás. Helyszín a folyosó. Igazgató zavarban: „Imre, lehet, hogy tényleg romlik a szemem, egészen úgy láttam, mintha semmi se lett volna azon a papíron.”

Sapientibus sat: a legendásan konszolidált külső mögött az életpálya során időről időre megjelenik a váratlan helyzetekben is leleményes, csintalan, kalandkedvelő hős. Katedrán, könyvek közt, akár a kapuban: a legendárium része az fergeteges pillanat, amikor egy tanár-diák focimeccsen kapusként, alig 69 évesen vetődve védett.

Mi, toronylakótársak, kívánjuk, hogy megannyi erénye mellett ezt a leleményes csintalanságot, kalandvágyat is őrizze meg a következő évtizedekben. Isten éltessen, fiatal barátunk.

Forrás: jelenkor.net
Fotó: Cseri László