Gyászhír | Elhunyt Filep Antal

2025. május 5-én felbecsülhetetlen veszteség érte a néprajzzal, történetírással, régészettel, építészet- és művészettörténettel foglalkozók széles hazai közönségét: elhunyt Filep Antal (Szentes, 1936. június 13. – Budapest, 2025. május 5.) etnográfus, muzeológus. 

Szentes szülöttjeként gyermekkora óta élénken érdeklődött a táj, a település, és a bennük élő emberek életmódja iránt, a régészet és a néprajz egyaránt vonzotta. Családja erdélyi származású volt, a szülőföld és a családi kapcsolatok iránti érdeklődés és felelősségvállalás élete végéig elkísérte. Már gimnáziumi évei alatt kikristályosodott néprajzi érdeklődése, aktívan részt vett a helyi múzeumi életben. 1954-ben nyert felvételt az ELTÉ-re, ahol hamar kitűnt tehetségével és lexikális tudásával. Tálasi István egyik legkedvesebb tanítványává vált, akinek a barátsága és „professzori”, atyai támogatása szakmai pályájának legmeghatározóbb élménye, igazodási pontja volt. Egyetemi évei alatt (1954–1959) a legkülönbözőbb szakterületekről szívta magába azt a szerteágazó tudást, ami Filep Antalt – túlzás nélkül mondhatjuk – szakmájának utolérhetetlen művelőjének, a tárgyak, események, kapcsolódások terrabájtnyi adatát fejében őrző kutatójává tette. Vajda László, Vargha László, Tálasi István, Major Máté, László Gyula, Sinkovics István és más nagyformátumú kutatók formálták érdeklődését. A nyitottság és a társtudományokban való alámerítkezés óriási többletet adott számára. Új szemléletmódokat, de szakmai és emberi barátságokat is. Hely- és terepismerete kortársai között is kimagasló volt, utazásait, néprajzi felméréseit gondosan dokumentálta, élen járt az új technikák, adathordozók alkalmazásában.

Egyetemi évei után segédmuzeológusként Győrben (1959) kapott állást (Xántus János Múzeum), majd rövidesen Sárospatakra (1961), került, ahol múzeumigazgatóként (Rákóczi Múzeum) első komolyabb szakmai sikereit érte el. Aktívan részt vett a sárospataki vár műemléki rekonstrukciójában, első kiállításának létrehozásában és a város településrendezési tervének kialakításában. 

1960-ban megnősült, felesége Faludi Magdolna két hónappal ezelőtt (február 6.) bekövetkezett haláláig, 65 éven át hű társa volt. Házasságukból két gyermekük született: Magdolna és Mária.

Családjával 1967-ben Budapestre került, ahol a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatócsoportjának tagja lett. Aktívan részt vett a Magyar Néprajzi Lexikon szerkesztésében és írásában. 1969-ben A kisalföldi lakóház morfológiai elemzése című disszertációjával doktori fokozatot szerzett az ELTÉ-n. 1989-ben ismét a győri múzeumba került, majd 1991 őszétől a Pécsett megszervezett új néprajzi tanszék tanárává, 1992-től 1995-ig tanszékvezetőjévé nevezték ki. 2006-os nyugdíjazásáig néprajzosok generációit nevelte ki, tanította a népi építkezés, településnéprajz, archaikus életformák, társadalomnéprajz, néprajzi csoportok, intézmény- és tudománytörténet, muzeológia rejtelmeire. Rendszeresen oktatott forrásismeretet, népművészetet, és vezetett nagysikerű tanulmányi kirándulásokat. Sokoldalúságát és elismertségét mutatja, hogy a PTE más tanszékein is rendszeresen előadott, de tanított a Károli Gáspár Református Egyetemen, az Ybl Miklós Műszaki Főiskolán. Tudását, munkásságát a szakma Vargha László népi építészeti életműdíjjal (2020), és az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) tiszteleti tagság odaítélésével ismerte el (2025). Tagja volt a Magyar Néprajzi Társaságnak és a Népi Építészeti, Építészettörténeti, Tájtörténeti Társaságnak.

Filep Antal klasszikus műveltségű és -habitusú tanárember volt. Közvetlen, emberközpontú, gáláns, és humorral is megáldott személyiség, aki hallgatóit is tisztelettel és atyai odafigyeléssel kezelte. Haláláig kapcsolatot ápolt munkatársaival, tanítványaival. Feladatokra ösztönzött, problémákat vázolt fel még élete utolsó napjaiban is, fiókjában számos befejezetlen munka maradt. A műveltségnek és a műveltetésnek szentelte az életét. A közéletben uralkodó középszerűség és intellektuális sötétség megrendítette. Közös értékeink megbecsülésére, a helyes ön- és nemzetismeret kialakítására ösztönzött, mindezt a jövő zálogának tartotta.

Halálával a művelődés egyik utolsó klasszikus oszlopfője dőlt le. Írásai, a műemlékeken, fotókartonokon hagyott keze nyoma örökre itt maradnak velünk, intellektuális mércéje iránytű lesz sokunk számára. A pécsi diákság, egykori győri, pataki, budapesti kollégái, minden egykori munkatárs, barát és ismerős nevében búcsúzunk, Isten áldja Tanár Úr!