Elhunyt Ormos Mária

Ormos Mária emlékére

Súlyos betegség után, életének 90. évében elhunyt Ormos Mária Széchenyi-díjas történész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Pécsi Tudományegyetem volt rektora, a PTE BTK Történettudományi Intézet professzor emeritája, Pécs Megyei Jogú Város díszpolgára, a 20. századi európai és magyar történelem nemzetközileg is elismert kutatója.

Ormos Mária 1930. október 1-jén Debrecenben született. Általános és középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, 1948-ban – magántanulóként – érettségizett a Svetits Intézetben. 1953-ban szerezte meg történelem-magyar szakos diplomáját a debreceni egyetem bölcsészkarán. 1951-től a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen gyakornokként, majd tanársegédként dolgozott. 1953-ban fegyelmi úton eltávolították a katedráról, ezt követően egy szegedi általános iskolában helyezkedett el. Még ebben az évben felvették a Szegedi Tudományegyetemre, ahol egyetemi tanársegédként, 1955-től adjunktusként 20. századi magyar és egyetemes történelmet tanított. 1957-ben az 1956-os forradalom idején és az azt követő megtorlás során tanúsított magatartása miatt elbocsátották, s az értelmiségi foglalkozásoktól is eltiltották. A Magyar Országos Levéltárban segédmunkási állást kapott, majd általános iskolai tanárként helyezkedett el. 1960-tól az Akadémiai Kiadó Lexikonszerkesztőségének felelős szerkesztőjeként dolgozott.

Történészi karrierje így több éves kitérő után 1963-tól az MTA Történettudományi Intézetében bontakozott ki. 1968-ban kandidátusi, 1980-ban akadémiai doktori címet szerzett. 1984-ben a Padovától Trianonig című művéért Akadémiai Díjban, Mussolini című könyvéért 1987-ben Kiadói Díjban részesült, s ez évben választották az MTA levelező tagjai sorába is. 1982 óta a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem főállású, 1984-től teljes állású professzora. Ugyanebben az évben három éves, majd 1987-től öt éves rektori megbízatást kapott.

Egyetemirányító, történeti intézetet és bölcsészkart szervező tevékenysége mellett kutatói munkáját folyamatosan a sokoldalúság jellemezte, melyről mintegy harminc monográfia, több száz tanulmány, cikk, TV- és rádióinterjú, hazai és nemzetközi konferenciaszereplés tanúskodik. Tudományos és egyetemszervező munkássága elismeréseként az MTA és az Európai Akadémia rendes tagjává választották, s kitüntetettje többek között a Széchenyi-, a Szent-Györgyi Albert-, a Szilárd Leó- és a francia Palmes Academiques-díjaknak.

1993-tól a Janus Pannonius Tudományegyetem „Európa és a magyarság a 19–20 században” Történelem Doktori Program alapító vezetője volt, amely azóta a Pécsi Tudományegyetem Interdiszciplináris Doktori Iskola „Európa és a magyarság a 18–20. században” néven, kibővült formában működik. 2000-ben a Pécsi Tudományegyetem professor emerita címet adományozott számára, s ezt követően is hosszú évekig részt vett az oktatásban. 2002–2005 között az MTA Filozófiai és Történettudományok osztályának elnöke volt.

A magyar történeti problémákat széles európai dimenziókba helyezte, s ebben kiváló idegennyelv ismerete is – különösen francia, olasz és német nyelvekből – szerepet játszott: kutatásaiban és egyetemi előadásaiban  szerencsésen ötvöződött a „magyar történész – egyetemes történész” habitus.

Ormos Mária tudós volt, akit mindig is olthatatlan tudás­vágy hajtott, tizenévesen már egyetemi előadásokat hallgatott Debrecenben. Érdeklődése lankadatlan volt minden új jelenség és probléma iránt, legyen az szakmai, vagy a legszélesebb értelemben vett közéleti. Széleskörű olvasottsága –  a francia, az olasz, a német és az angol nyelvet egyaránt művelte –, és nemzetközi levéltári tájékozottsága tette lehetővé, hogy a 20. századi egyetemes és magyar törté­nelem neuralgikus, vagy éppen homályos pontjait, vitatott je­lenségeit, bonyolult folyamatait a szűkebb szakmai közeggel és a szélesebb olvasóközönséggel is megismertesse. A hiányzó lánc­szemek felkutatása érdekében – miként azt Kozma Miklós nagy sikerű életrajza kapcsán tette – akár eldugott falvak temetői­nek sír­köveit is vizsgálta, s „főhőse” élő rokonaitól gyűjtött tárgyi és szóbeli emlékeket.

 Könyveinek és tanulmányainak tematikája a 20. századi magyar történelem részkérdéseitől, an­nak szintézisben történő áttekintésén és fontos egyetemes tör­téneti eseményeken át az összefoglaló diplomáciatörténetig, az elméleti igényű összehasonlító elemzé­sig, a történettudomány módszertani alapkérdései­nek, történetfilozófiai összefüggéseinek vizsgálatáig terjedt. Tudá­sának enciklopédikus jellege nem csak a történettudo­mány te­kintetében volt érvényes. Szakmunkáiban a szociológusok, a poli­tológusok, a pszichológusok, a filozófusok, sőt, eseten­ként a közgazdászok is felismerhetik saját szakmájuk mód­szertani fogásait.

Ormos Mária, egyetem- és tudományszervező volt, aki rektor­ként kiemelkedő szerepet játszott a Pécsi Tudományegyetem egyik jogelődje, a Janus Pannonius Tudományegyetem – már a nyolcvanas évek végén nemzetközileg is jegyzett – ál­talános fejlesztésében. Mindvégig korszerű, a minőségnek pri­oritást adó universitasmegalapozásában gondolkodott. Ennek részeként fordított gondot egy európai színvonalú egyetemi könyvtár meg­teremtésére, s különösen olyan diszciplínák egyetemi szintű felfejlesztésére, amelyek aztán biztos szakmai–személyzeti alapul szolgáltak ahhoz, hogy később létrejöhetett a Bölcsé­szettudományi, a Természettudományi és a Művészeti Kar. E szakok egy részének korábban semmiféle előzménye nem volt Pécsett, ezek közé tartozott például a spanyol és az olasz nyelvű képzés beindítása is. A „pannon campus” rektoraként rövid időre a „nagypolitika” közelébe került, miközben törté­nész­ként maga is közvetlenül hatott az ország belpolitikájára: Or­mos Mária szakértő tagja lett annak a bizottságnak, amely azt az általa „aprócskának” minősített fel­adatot kapta, hogy vizsgálja felül a második világháború utáni közel fél évszázad magyar történelmének értékelését. Erre a bizottsági munkára épített 1989 elején Pozsgay Imrének a rendszerváltási folyamatot előmozdító bejelentése, hogy 1956 nem ellenforradalom, ha­nem népfelkelés volt.

Ve­zetésével akadémiai–egyetemi történeti kutatócsoport létesült a Bölcsészkaron. Akadémikusként, a Pécsi Akadémiai Bizott­ság tagjaként – egy ciklusban alelnökként is – meghatározó szerepe volt abban, hogy a Dél-Dunántúlon fellendült a kuta­tómunka a társadalomtudományok területén, s ennek nyomán nőtt a szakterület rangja, művelőinek súlya a tudományos közéletben. Az MTA II. Történeti és Filozófiai Osztálya elnö­keként és az elnökség tagjaként országos jelentőségű tudo­mányszervező munkát végzett.

Iskolateremtőként különösen fontos volt számára, hogy gazdag, és folyamatosan bővülő tudását to­vábbadja. Nemcsak tárgyi ismereteit, hanem történészi szem­léletét, kutatás-módszertani eszköztárát is. Jóllehet, hosszabb kitérő után, viszonylag későn – 1982-ben – adatott meg neki, hogy egyetemi katedráról tehesse ezt, Pécsett országos hírű és határainkon túl is elismert iskolát teremtett: egyetemi szintű graduális történészképzést és doktoriskolát szervezett. Tanít­ványai megtalálhatók az ország minden táján, a szom­szédos és távolabbi országokban egyaránt. Ismereteivel, szellemiségével nemcsak diákjait gaz­dagította, hanem a közvélemény-formálást is szolgálta. Számtalanszor találkozhattunk vele a TV-csatornák történeti vitáiban, dokumentumfilmjeiben. A Tudo­mányos Ismeretterjesztő Társulat területi szervezetei, kü­lön­böző társaságok és egyesületek felkérésén túl középiskolák meg­hí­vásainak is rendre eleget tett az ország minden zugában. Diplomamunkák szá­zainak, doktori értekezések tucatjainak volt témavezetője az elmúlt évtizedekben.

Ormos Mária – a tudós, az egyetem- és tudományszervező, az iskolateremtő – sikereinek záloga azonban mindig is szuverén egyénisége volt. Tiszteletet és elismerést kiváltó tudományos teljesítményének alapja tehetséggel párosuló szorgalma, hallatlan kitartása, konok következetessége, határozottsága volt. Mindent elért – jelentőshazai és nemzetközi idézettséget, a legrango­sabb magyar és külföldi tudományos díjakat, médiaismertsé­get –,amit a történészi pályán el lehet érni. Mindehhez azon­ban em­berség, kedves, megnyerő egyéniség, kontaktus- és konszen­zusteremtő képesség társult, amelyek sokak által elis­mert és szeretett kollégává is tették: a rektor asszonyt, az aka­démi­kus asszonyt, az MTA II. Osztálya elnök asszonyát, a doktori program vezetőjét nem kísértette meg magasba ívelt pályája egyetlen szakaszán sem valamiféle elzárkózás: a pro­fesszor asszony, a professor emerita, Mária, Marika mindvégig köz­vetlen és szerény ember maradt.

Soha sem feledjük évtizedeken át őrzött fiatalos lendületét, szellemi pezsgését, magával ragadó előadásait, szakmai alázatát, s ezzel együtt disztingváló-képességét. Szituációfüggően képviselt karakteres véleményt közügyekben, vagy váltott át iróniára, alkalmasint lefegyverző empátiára – szűkebb-tágabb környezetében. Hátrahagyott szellemi és erkölcsi örökségét megőrizzük!

Osztozunk családja gyászában.

PTE BTK TTI

Modernkori Történeti Tanszék